Szigeti Ferenc és Szerencsés Rita a Budapest100 nemzetközi terjesztésén dolgoznak együtt, közel két éve. A civil városi ünnep lényege, hogy felhívja a figyelmet a körülöttünk lévő város értékeire és közelebb hozza egymáshoz a városlakókat, szomszédokat. A kreatívgazdaság-gyakorlatok órán arról beszéltek, hogy mi is az a városi újságírás, miért éri meg közösségépítő programokat szervezni, és egyáltalán: milyen a városi élet ma, a 21. században.
Mindketten az ELTE-re jártatok egyetemre. Mit jelent számotokra ELTE-snek lenni?
Szigeti Ferenc: Én igazából két ELTE-s is voltam, TTK-s meg BTK-s. Ezen a tanszéken nagyon jó hangulat volt, nagyon szerettem azt, hogy volt átmenet az egyetem és a munka világa között. A tanárok sok lehetőséget teremtettek, akár bedolgozásra, akár projektekben való részvételre. Az egész modern volt, míg a másik tanszéken, a természettudományi karon ezt kifejezetten nagy hiányosságnak éreztem akkoriban. A Múzeum körút 4-6-ot én imádtam, nem tudom, ti hogy vagytok vele, a Trefort kert zseniális helyszín, nekem ez volt az egyetemi éveimnek a csúcsa.
Szigeti Ferenc / Fotó: Aknay Csaba
Szerencsés Rita: Én amit kaptam tőle, azok a barátaim. 2007-ben kialakult egy csoport, elsősoros klikknek hívjuk magunkat, mert az első sorban ültünk minden órán. Egy srác, és öt lány alkotta ezt a klikket, és mi azóta, sok év elteltével is ápoljuk a barátságot. Nekem ugye ez volt az első egyetem, ahova jártam, emlékszem, hogy tarisznyás hippiként jöttem be, és azt is hittem, hogy az leszek örökre. Egy olyan fiatalkori vágy nekem ez az egész épület, és egy nagyon erős nosztalgia. Igazából Budapesttel is azonosítom az ELTE-t, mert ez volt az első kapcsolatom a fővárossal.
Szerencsés Rita / Fotó: Darab Zsuzsa
Mesélnétek egy kicsit a munkatapasztalataitokról?
Feri: Az egyetem az ember életében egyrészt egy buborék, ugyanakkor fontos az átjárhatóság, a piac, a munkahelyek világa és az egyetem között. Én jártam filmszakra is, az volt a kezdő évfolyam, de nem egy elvont filmesztétikai műhely volt, hanem volt bejárás például a film.hu-ra és más műhelyekbe, akkoriban indult egy tananyagfejlesztés a középiskolai médiaoktatásra, oda is be lehetett dolgozni, tehát sok hely volt, ahol kipróbálhattuk élesben magunkat. Sok csoporttársam maradt is ezen a vonalon, elkezdett filmes újságíróként dolgozni és azóta is azt csinálja. Én is ebben az irányban indultam el, de aztán az élet a másik végzettségem miatt másfelé sodort. De amúgy pedig az újságírás rendszeresen visszajön az életembe, például a városi újságírásban.
Rita: Nekem az első nem fizetős munkatapasztalatom az egyetemi színpad volt az ELTE-n. Nagy vágyunk volt, hogy újraélesszük a régi, legendás színpadot, és három-négy évig próbálkoztunk is ezzel. Ezután elég nagy váltást tettem, bölcsésztudományok után elkezdtem egy szakkollégiumba járni, ahol szociológiát tanultam, utána a MOME-n végeztem menedzsment szakon, lényegében akkortól kezdtem el dolgozni civil szektorban. Mindig is egy kicsit a kontentgyártás, és a szervezés-menedzsment metszetével foglalkoztam. Dolgoztam például a Design Hét Budapestnek, most a MOME-n dolgozom, emellett a Hello Woodnak, a Kortárs Építészeti Központnak is besegítek projektalapon, főként szabadúszóként.
Feri, te az órán is beszéltél a városi újságírásról, és az előbb is utaltál rá. De miért pont a városok, hogy talált meg téged ez a téma?
Feri: Én geográfusként terület-, és településfejlesztőként végeztem, tehát amit csinálok, az abszolút szakmába vág. Azzal foglalkozom tíz éve, hogy tudástranszfer projekteket rakok össze szerte Európában. Ezek olyan, jellemzően EU-s projektek, amelyekben összefog 7-12 közintézmény, vagy önkormányzat és valamilyen innovatív témában tudást cserél. A munkám során rengeteg jó városi megoldásokkal találkozom, külföldre is sokat járok emiatt. A városok felértékelődött szerepe miatt az újságírásban is megjelent pár évvel ezelőtt az „urban journalism”, gondoljunk a Guardian City rovatára. Munkám miatt van egy olyan vállalásom, hogy ezeket a jó megoldásokat megpróbálom konkrét földrajzi helyhez kötni és ezeket a témákat, ügyeket elmesélni. A Földgömbnél – ami a Magyar Földrajzi Társaság folyóirata – próbálom ezt csinálni, zömében önkéntesen. Van egy blogom is ugyanitt, a Városnéző. Ezzel párhuzamosan a munkám részeként is van, amikor előtérbe kerül a városi újságírás. Az órán arról volt szó, hogy van egy társadalmilag és gazdaságilag is fontos városi ügy, de annak elmeséléséhez kell egy jó sztori, amin keresztül tudod elmesélni az ügyet. Például voltam Ljubljanában nemrég megnézni, hogyan működik a városi méhészkedés. Elsőre azt hittem, ez egy sima blogbejegyzés lesz, de aztán a főszerkesztő szólt rám, hogy ez tök jó téma, legyen a print magazinban. Végül életem első címlapcikke lett, sőt, még a Zöldgömb Fesztiválra is meghívtak előadni.
Rita, a Budapest100 kapcsán is említetted, hogy a szomszédok között ma már szinte egyáltalán nincs kapcsolat, nem ismerik egymást a lakók. Miért lehet ez?
Rita: Erre nagyon nehéz úgy válaszolni, hogy ne legyen szuperklisés. Ez az állítás igazából nem egy tudományos kutatás megállapítása, inkább egy tünetérzékelés, és egyéni szinteken történt a felismerés. Igazából a fluktuáció mindenképpen egy nagy része a problémának. Sokan panaszkodnak albérlőként, hogy nem részei a közösségnek, a lakók pedig, hogy az albérlők nem is akarnak a részeivé válni. Sok volt a változás, társadalmi osztályok és korosztályok is összekerültek, felbomlottak a régi épületstruktúrák, egyes belvárosi házakban lényegében megduplázódott a lakószám.. Egyre több minden elérhetővé vált a lakáson belül (növekedett a komfortfaktor), amiért nem kell kimozdulni, így újabb interakciók szűntek meg. Ez egy nagyon hosszú folyamat. Mondhatjuk úgy is, hogy a változások, mint a technológiai fejlődés, vagy társadalmi mobilizáció járult leginkább hozzá. Nem gondolom, hogy az emberek, sokkal inkább a körülmények változtak. Egyszerűen nincs már meg a kapocs. Újfajta kapcsolódási pontokat kell találni a régiek helyett.
Az órán volt szó a transzgenerációs találkozásokról is, ami a közösségépítés nagy előnye lehet. De mit profitálnak ebből a fiatalok?
Rita: Mindenkinek van valamiféle egyéni motivációja, háttérsztorija az önkénteseink között is. Akik érzékenyebbek, jobban rezonálnak az idősödő generációra, azoknak általában megvan rá az okuk. Vagy azért, mert egyedül vannak a városban, vagy nagyszülőpótlékra van szükségük, vagy csak felmérik, hogy mennyi információt kaphatnak ezektől az emberektől. Ennek az előnye igazából a tolerancia, és attitűdváltozás, fejlesztés. Tehát ha ilyen mikrohelyzetekben „el tudom viselni” az időseket, és történeteken keresztül megismerem őket, akkor ez tud terjedni, és mondjuk jobban meg fogom érteni ezt a korosztályt más élethelyzetekben is. Én egy ilyen nagyobb jót remélek ezektől az interakcióktól hosszabb távon. Rövid távon pedig azt, hogy az önkéntes kap sütit, teát, beszélgetést és visszamehet.
Feri: Nem akarom elvinni a városfejlesztés irányába, de a generációk közti párbeszéd egy csomó módon aprópénzre váltható, amellett, hogy a közjót szolgálja. Nagyon sok városban látható olyan társadalmi innováció, hogy különböző korosztályokat kötnek össze. Az ingatlanárak elszabadulása miatt nagy probléma például, hogy hol lakjanak az egyetemisták. Van olyan város, ahol például azt próbálják ki, hogy idősekkel kötik össze őket. A fiatalok ingyen beköltözhetnek mondjuk egy nagymama lakásába, vagy egy idősotthonba, cserébe önkéntes alapon segítenek az időseknek, mindezt megfelelő mentorálás mellett persze. Van egy olyan mondás is a társadalmi innovációban, hogy ha olyan embereket hozol össze, akik amúgy nem találkoznának, az általában közjót teremt. És ugye Magyarországon is létező dolog, hogy ha csak annyit csinálsz, hogy az óvodát oda teszed az idősek közelébe, vagy akár csak látják, hogy játszanak a gyerekek, az a mentális egészségükhöz mérhetően hozzá tud járulni.
Rita: Ilyen szociálisabb alapú projektek is vannak, amik mondjuk az étkezéssel kapcsolatosak. Egy fiatalnak sokszor nincs ideje főzni, vagy nincs pénze arra, hogy vásároljon. Az időseknek meg van és akkor ez lényegében egy értéktranszfer, hogy ételt kap és közben hallgatást ad cserébe.
Tudnátok kiemelni olyan pillanatot, a közös munkátokkal, vagy általánosságban a karrieretekkel kapcsolatban, amire különösen büszkék vagytok?
Feri: Én azt gondolom a Budapest100-ról, hogy amellett, hogy szexi program, tényleg jól elad egy ügyet mint sztorit. Kaptunk egy lehetőséget, hogyha elég jól meg tudnánk írni ebben a témakörben egy cikket, akkor adott esetben a Guardian le is közli. Azért ez elég nagy szó lenne. Egy olyan kihívás kettőnk projektjében, amit én szeretnék megpróbálni. Mi egyébként csak két éve dolgozunk együtt, de igazából személyes sikernek ebben a relációban azt élem meg, hogy nagyon nagy hangsúlyt helyezünk arra, hogy sok interakció legyen a Budapest100-at átvenni igyekvő városi partnerekkel és hogy közvetlen legyen a hangulat, mert ez jobb tanulási feltételekhez vezet.
Rita: Jajj, de szépen mondtad! Nekem személyes siker maga ez az EU-s projekt. Amikor kikerültem a Budapest100 főszervezői csapatából, mert továbbadtam a stafétabotot, akkor kitűztem célul, hogy nem akarok eltávolodni ettől teljesen, mert szeretem. Elhatároztuk a nemzetköziesítést, mint célt, és akkor jött ez a pályázat, amivel szemben én kezdetben rettenetesen szkeptikus voltam. Később ez megváltozott bennem, elkezdtem látni a lehetőséget, hogy milyen hasznos lehet a Budapest100 számára és hogy én személyesen mennyit tanulhatok belőle. Büszkeséggel tölt el, hogy egy dolog, ami ha nem is az én fejemből pattant ki, de az, hogy sikerre vittük, az mindenképp hozzám is köthető, elkezd terjedni Európában. A közös munkában meg azt szeretem, hogy Feri az európai projektek világában egy nagyon nagy szakértő, én a Budapest100-ban vagyok jártas, de soha egy pillanatig nem éreztem azt, hogy közöttünk hierarchia lenne. A kezdetektől egy nagyon erős partneri viszonyrendszerben dolgoztunk.
Mit tanácsolnátok a mostani pályakezdőknek, hogyan induljanak el?
Feri: Azt tudom, hogy sokszor nagy hiba, hogy nincs az egyetem és a piaci szféra között kapcsolat. Pedig a szakmai napok, amikor a szakmabeliek tartanak előadásokat és elmondják, hogy ki mit dolgozik, valamint megpróbálják úgy összeállítani a palettát, hogy minél színesebb legyen, nagyon hasznosak lehetnek. Szerintem ezeket iszonyú fontos meglépni, mert az egyetemnek az életre kellene felkészítenie. És például ez a kreatívgazdaság óra is nagyon jó alkalom arra, hogy a fiatalok kapcsolatba kerüljenek a különböző irányokkal, ami a munkaerőpiacon zajlik. Gondolom az órát szervező tanároknak is a célja, hogy ezekkel a külsős emberekkel fel lehet venni a kapcsolatot.
Rita: Én igazából két dolgot javasolnék, ami valahol egymásnak ellentétes. Az egyik a self-branding. Addig egy médiaszakértő nem lesz hiteles, ameddig saját magát nem tudja brandelni. Abban az esetben, ha valaki nem egy analitikus médiaelemző, háttérben működő ember, hanem a frontvonalban lévő trendszetter, tehát aki kommunikálja a trendeket és változtatja azokat, akkor neki követnie kell az újdonságokat. Ezt nem mindig tapasztalom. Viszont a másik, ami mindennek az ellentéte, hogy érdemes a felszíni kapirgáláson túlmenni. Nagyon sok olyan terület van, ami mondjuk nem annyira profitábilis, mint egy ügynökségnél dolgozni, vagy nem annyira egyértelmű, mint hírszerkesztőnek lenni, de nagyon új módokon lehet kommunikálni. Ilyen lehet akár az urbanisztika is, ami most még nem elég népszerű az újságírók között, de egyre inkább az lesz. Tehát a a tartalom is nagyon fontos. Az imidzsen túl kell lépni, kell, hogy legyen egy erős tartalom, és egy speciális egyéni érdeklődés, ami fontos, hogy túlmutasson azon, hogy híreket szeretnék szerkeszteni, vagy szeretnék cikkeket írni. Azt kell átgondolni, hogy mi az az ügy, ami mögé be szeretnél állni, mint kommunikációs, médiaszakember és azokat bizonyos eszközökkel képviselni szükséges és visszaszivárogtatni a praxisba.
Az interjút Szopkó Zita mesterszakos hallgatónk készítette.