Kudron Anna a PINKPONILO kreatív stúdió egyik alapítója, ami varrodaként, illetve közösségi térként is működik és nem titkolt célja, hogy alternatívát kínáljon a fast fashion üzletek vásárlóinak. Anna a Tanszék Kreatívgazdaság-gyakorlatok óráján arról mesélt a hallgatóknak, hogy mi köze a divatnak a fenntarthatósághoz, és mi kellett ahhoz, hogy a műhely ötlete valósággá váljon.
Mi az, amit a legjobban szerettél az ELTE Média szakban?
Én az egyik első BA-s évfolyamra jártam, Szegedről költöztem akkor Budapestre. Ami nekem nagyon nagy újdonság volt, az a színvonalbeli lépés, amit meg kellett ugranom a gimnáziumhoz képest, mind írásban, mind pedig olvasásban. Szerintem az nagyon jó, hogy még kezdetben ez egy külső, „kényszerítő” erő, később az ember saját feladata lesz, hogy ezt a magáénak érezze és belsővé tegye. Jó viszonyt ápolok azóta is több tanárral, akik segítik és követik is a további életünket.
Tudnál egy pár konkrét példát mondani?
Akikkel a mai napig kapcsolatban vagyunk, az Hammer Ferenc, K. Horváth Zsolt, illetve Gács Anna. György Péterrel pedig kulturális eseményeken szoktunk összefutni.
Mi az, amire az egyetem tanított meg és mi az, amire saját magadtól kellett rájönnöd?
Nagyon sokat fejlődött az íráskészségem, gondolok itt főleg arra, hogy tömörebben, és egyértelműbben fogalmazzak meg dolgokat. Voltak olyan óráink, amiken „kínoztak” minket azzal, hogy egy hosszabb cikkből két bekezdésnyit, majd egyet, aztán végül egymondatos anyagot kellett készítenünk. Fogalmunk sem volt, hogy miként fogjuk megcsinálni, mondván, egy mondatban nem lehet elmondani a legfontosabb dolgokat. Pedig de! Amit egy mondatban nem lehet elmondani, az igazából nagyon gyakran nem jól kidolgozott ötlet. A PINKPONILO-nál is hasznosítom ezt: hogyha egy projektet, vagy saját magunkat nem tudjuk egy mondatban megfogalmazni, akkor az arra mutat rá, hogy nem jól működünk, vagy nem találtuk ki eléggé a dolgokat. Pofonegyszerűnek tűnik, de valójában nagyon nehéz ez! Amit a saját bőrömön kellett megtanulni, az főleg a szóbeli és előadásbeli készségek kifejlesztése. Sokáig színházi területen dolgoztam, a TÁP Színháznál és Berlinben, a HAU-ban nemzetközi produkciókban voltam jelen előadóként, azért az nagyon sokat hozzáadott ehhez.
Anna volt médiaszakos hallgatóként tért vissza órát tartani / Fotó: Bajtai Dorka
Hogy kerültél a divat világába, és egyáltalán, hogyan született a PINKPONILO ötlete?
Tettem egy nagy kitérőt. Nemrég megtaláltam a hét-nyolc évesen, a Barbie babák számára készített szettkártyáimat, maradék anyagokból csináltam nekik kollekciókat, és lerajzoltam őket. Abból már lehetett volna sejteni, hogy ez érdekel, de végül jó tizenvalahány évig nem ilyen irányban mozogtam. Végül az ELTE után a MOME-ra mentem tovább, felvettem textiles órákat, illetve Erasmussal is egy textiltanszéken kötöttem ki, ami azért a médiatudományhoz képest egy elég nagy ugrás volt. Aztán a színházban érintkeztem folyamatosan jelmezekkel, de akkor még nem volt bátorságom ahhoz, hogy a kulturális menedzsmentről átugorjak. Ez két éve történt meg, a műhelyünk nyitása idején. Szabó Vikivel a MOME-n voltunk csoporttársak és már akkor egy közös projekten kezdtünk el ötletelni. Burány Vera – ekkor még ugyanezen az egyetemen divattervező hallgató – szinte rögtön a kezdésnél csatlakozott hozzánk és nagy energiát adott a projektnek.
Említetted, hogy több évig nem a divat területén dolgoztál. Mesélj egy kicsit arról, hogy mit csináltál a PINKPONILO előtt!
15 éves koromban kezdtem el dolgozni, elsőként rádiós műsorvezetéssel foglalkoztam, utána pedig a Merlin Színházban kötöttem ki szakmai gyakorlaton – ezért is emelném ki, hogy a gyakorlati helyet érdemes nagyon jól megválasztani. Ez az intézmény amiatt volt rám jó hatással, mert multikulturális volt, nemcsak színházzal foglalkozott. Később az Átrium Film-Színház nyitásában, és első ötéves működésében végig, mint projektmenedzser vettem részt, majd a Forte Társulatnál dolgoztam produkciós vezetőként. Tehát a művészetmenedzsment az, amivel a legtöbbet foglalkoztam, de ezek mellett mindig voltak projektek, például nagyon sokat dolgoztam nonprofit területen, például a Kunszt Alapítványnál. De ami komolyabb vállalás volt, az a PINKPONILO. Ez mostanában kezdi kinőni magát, ezért úgy is döntöttem, hogy csak szabadúszóként fogok dolgozni, nem vállalok más főállást. Sőt, a doktori kutatásomat is a fenntartható divat és az előadóművészet kapcsolatára szeretném majd építeni.
Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik a kreatíviparban akarnak elhelyezkedni? Mi az, amire érdemes felkészülniük?
Arra biztatnék mindenkit, hogyha saját vállalkozást indítana, azt csak akkor tegye meg, ha vagy nagyon jó háttere van, vagy nagyon elhivatott, mert iszonyú mennyiségű szívás és stressz lesz vele. Ezt nem lehet kikerülni. De a szépségek, és a fejlődés utána tényleg mindenért kárpótol. Ezen kívül nagyon sok cég, stúdió van az országban, ahova be lehet csatlakozni. Az biztos, hogy az ötleteket nem érdemes sokáig dédelgetni, el kell mondani másoknak, mert közben az emberben is folyamatosan tisztul, hogy igazából mivel akar foglalkozni.
Az órán is említetted, hogy az eredeti tervekhez képest ma már nem közösségi varrodaként, hanem kreatív stúdióként határozzátok meg a PINKPONILO-t. De mit jelent ez pontosan?
A közösségi varroda megfogalmazása arra volt jó, hogy kifejezzük: varrással és ruhákkal szeretnénk foglalkozni, illetve, hogy egy szolgáltatásorientált dologról van szó, tehát ez nem kifejezetten egy újabb márka. Szerettünk volna egy trendhez csatlakozni, amit a sajátunkénak érzünk: nyitottak a kapuink, így más is tudja használni azt, ami nekünk van. Viszont egy ponton azt éreztük, hogy nem tudunk „varrodábbá” fejlődni, nem tudunk, és nem is szeretnénk egy nagyüzemmé alakulni. Összetett a működésünk, és a megrendelések, munkáink is olyanok, amelyek komplex működést igényelnek, tartalmaznak tervezést, projektmenedzsmentet, és a kreatív stúdió kifejezés jobban leírja ezt.
A PINKPONILO egyszerre kreatív stúdió, varroda és közösségi tér / Fotó: Torma Krisztián
Milyen terveitek vannak a jövőben?
Jelenleg a letisztulás folyamata zajlik. Az egyik tervünk (ez már részben valóságos), hogy a workshopjaink, amiket tartunk, kifejezetten a tudatos, és valamennyire környezetvédelemre fókuszáló öltözködést hirdessék. A másik, hogy próbálunk minél több hazai, és külföldi tervezőt meghívni, hogy minket is inspiráljanak, illetve hogy más tudást is megkaphassanak a budapesti érdeklődők. Próbáljuk a szolgáltatásainkat egyértelműbben kommunikálni, hogy értelmezhető legyen az, hogy mindig van nyitott műhelyünk, hogy tudunk tervezni-varrni, illetve hogy milyen jellegű eseményekben és programokon veszünk részt. Ami még lehet újdonság, de kicsit távolabbi, az a textil-újrahasznosítás kérdése, azaz hogy miként tudunk olyan szervezetek munkájába becsatlakozni, ami itthon ezt elősegíti. A másik pedig az a törekvés, hogy a régióban minél több partnerrel együttműködjünk, mert ez egy akut probléma: a tervező, a jó kivitelező, és a jó anyag összekötése. Ez a három esszenciálisan fontos ahhoz, hogy azt mondhassuk: mi elindultunk abba az irányba, hogy fenntarthatóbb legyen a ruhatárunk.
Azt látjuk, hogy a fenntarthatóság egyre fontosabb kérdéssé válik és a divatipar, mint a probléma egyik okozója is előtérbe kerül a mai világban. Te mit gondolsz erről?
A legfőbb probléma az a pár évtizeden belül bekövetkezett, hihetetlen fejlődés, ami a fogyasztói társadalom sajátja, hiszen folyamatosan emelkedő számokat kell mutatni. Itt napi milliós gyártási tételekről beszélünk. Gyakorlatilag ha ma leállítanánk az összes ruhagyártást, akkor is lenne a világon elegendő ahhoz, hogy mindenki tudjon mit felvenni, hogy senkinek ne legyen azzal problémája, hogy fázik, vagy éppen túl melege van és nincs egy normális ruhája, amiben dolgozhat. Ez a mennyiség most már láthatóan a minőség rovására megy. Ilyen mértékben, és ilyen alacsony árakon tartva a termékeket, valamilyen kompromisszumot kell bevetni. És általában ezt a dolgozók érzik a bőrükön – gondolok itt a varrónőkre, az alulképzett harmadik országbeli dolgozókra, ahol kevésbé vannak szakszervezeti jogok biztosítva számukra, illetve a környezetvédelmi előírások sem olyan szigorúak. Tehát ugyanezeket a ruhákat ilyen formában Európán belül egyáltalán nem lehetne elkészíteni, de mégis megvesszük, és felvesszük, ugye, milyen érdekes? A másik pedig a divatipar energiafelhasználása, és környezetkárosító hatása. Ezt tagadhatjuk, vagy sem, mi inkább azt gondoljuk, hogy ez létező vészhelyzet, de nem szeretnénk ezt senkire rátukmálni. Nem azon a párton vagyunk, hogy azt mondjuk valakinek, hogy te rossz ember vagy, mert fast fashion boltokban vásárolsz, mert rajtam is van most egy régebbi Zara nadrág, de az lenne a legrosszabb, ha most csak úgy kidobnám. Addig fogom használni, amíg tudom és utána is lehetőleg odaadom valakinek, vagy újrahasznosítom. Érdemes ezekkel a cégekkel kommunikálni, mert hatalmas tudás és pénz van a kezükben, és ezt a változást az ő megbélyegzésükkel és kirekesztésükkel nem lehet elérni, hanem sokkal inkább egy globális összefogás által. Amit én szeretnék tenni az ügy érdekében, hogy éppen most a tavaszi szemeszterre ezzel a témával foglalkozó kurzust dolgozok ki és fókuszálnék a divatkommunikációra is.
Ha már szóba került: szerinted mi az átlagember, a vásárló felelőssége, mit tehet ő a megoldás érdekében?
Mi azt a megközelítést pártoljuk, hogy információkra van szüksége a vásárlóknak, nem várhatjuk el az, hogy a rengeteg egyéb teendőjük mellett hosszú ideig kutassanak. A másik, amit viszont mindenki bevethet, az az önmérséklet. Tehát hogy az ember saját magának találjon ki kisebb korlátokat, rendszereket. Nagyon gyakran az a kritika éri a fenntartható márkákat, hogy túl drágák. De át kell gondolni hogy egy év alatt mennyit költünk nem olyan jó minőségű fast fashion ruhákra. Mert ha összeadjuk azt a számot, akkor viszont egy darab ruhát biztosan meg tud abból az összegből venni, és az egy nagyon szép, különleges darab lehet. Hogy egy példát mondjak, én idén összesen 40.000 forintot költöttem ruhára. Ez három ruhadarab volt év elején, és igazából nincs is szükségem többre.
És ami talán a legegyszerűbb, hogy érdemes meglévő közösségekhez csatlakozni, például ruhacserékre. Nagyon izgalmas ruhadarabokhoz lehet így jutni, illetve beszélgetni, kérdéseket feltenni. Amire tudunk még biztatni valakit, az az, hogy az önismeretnél érdemes kezdeni. Csak azért, mert egy nagy divatipari cég azt mondja, hogy te ettől leszel szép, azt nem kell feltétlenül elfogadni. Ha azt érzi az ember a próbafülkében, hogy valami nincs rendben, akkor ne azt erősítse magában, hogy ővele van a baj. Gondoljon arra, hogy lehet, hogy a szabásával, az anyaggal van a baj, vagy egyáltalán nem passzol hozzá ez a szín. És akkor inkább ne vegye meg. Ha tényleg foglalkoztatja az a ruhadarab, menjen vissza egy-két hét múlva. Garantálom, hogy az esetek nagy részében nem fogja ezt megtenni.
Az interjút Szopkó Zita, mesterszakos hallgatónk készítette. Nyitókép: Králik Dániel, Kunszt.hu