Karrierútját az első magyarországi kereskedelmi csatornák egyikénél kezdte, majd 1999-ben híradósként került a RTL Klubhoz. 2005-től a Házon Kívül felelős szerkesztője lett, lassan tizenöt éve dolgozik a közszolgálati műsor csapatában, amelyet 2013-ban Pulitzer Emlékdíjjal jutalmaztak. A Hégető Honorka díjjal is kitüntetett Kováts Mihály a Kreatív gazdasági gyakorlatok kurzuson tartott előadást, ahová nemcsak mint televíziós szakember, hanem mint volt ELTE Médiás hallgató érkezett; az órát követően munkájáról és egyetemi éveiről beszélgettünk vele.
Matyasovszki Fanni (ELTE Média): Tudnál mesélni egy kicsit az egyetemi éveidről? Milyen maradandó élményekben volt itt részed?
Szerettem ide járni, főleg azért, mert egy teljesen más világot nyitott meg előttem akkor, a kilencvenes évek közepén. Az előadáson is említettem nektek, hogy például itt találkoztam először az internettel. Meg egyfajta modern szellemiséggel. Össze tudom vetni a francia szakkal, ahova először jártam ez ELTE-n. Ott semmiféle ehhez hasonló modernitást nem tapasztaltam. Más volt a médiaszak; talán azért is, mert valahogy azt éreztem, ebben mintha több pénz is lett volna. Volt egy nagyon jó géptermünk, meg hát ugye maga az internet – még tényleg nagyjából a PC korszak elején jártunk, és akkoriban ezek nagy dolgoknak számítottak. Persze sok órát szerettem, de nekem az volt az igazán hasznos, hogy azok az emberek, akik tanítottak, később a szakmai mentoraim is lettek. Volt újság, ahol gyakornokként dolgoztam az egyik tanárom főszerkesztése alatt, az első tévés munkámat pedig a TV3-ban kaptam, ahol a hírigazgató szintén egy tanárom volt.
Miért a média szak? Akkor már tudtad, mivel szeretnél foglalkozni?
Nem. Előtte sokáig külföldön is jártam egyetemre, és ott kerültem át egy véletlen folytán kommunikáció szakra. Ez még a kilencvenes évek elején volt, előtte azt sem tudtam, mi az a kommunikáció szak. De egy tanárom ajánlotta, átjelentkeztem és nagyon megtetszett. Akkor jött egy másik véletlen, mert valahogy kiderült, közben Magyarországon is elindult a médiaszak. Amikor ezt megtudtuk egy szintén Párizsban tanuló barátommal, eljöttünk az ELTE-re György Péterhez, hogy valamilyenfajta kooperációt létesítsünk a kinti meg a budapesti médiaszak között. Ebből végül semmi nem lett, viszont így megismertem az ELTE médiát, meg persze György Pétert és egyenes út vezetett ahhoz, hogy idejöjjek.
Milyen témák foglalkoztattak az ELTE médiás éveid alatt?
Engem a gyakorlati része mindig sokkal jobban érdekelt, mint az elméleti. Persze, voltak nagyon jó elméleti óráim is, például a sajtótörténetet nagyon szerettem. De főleg a gyakorlati órákat élveztem, a kameragyakorlatot, vagy az írásgyakorlatot, de rádiós óránk is volt. És azt is élveztem, hogy amikor én ültem ezekben a padokban, gyakorlott újságírók jöttek az órákra előadást tartani. Nagyon jó szakembereket hívott a szak.
Mit gondolsz most, egy több évtizedes pályafutás távlatából, mi volt a leghasznosabb dolog, amit itt tanulhattál?
A szemléletet. Például azt, hogy bár különösebb technológiai érdeklődésem sosem volt, de ami lett, azt itt szereztem. Azt meg, ahogy említettem, kifejezetten élveztem, hogy gyakorló újságírók, szerkesztők jöttek el órát vagy előadásokat tartani. Tőlük nagyon sokat lehetett tanulni. És hasznos volt a médiaszak nemzetközi kapcsolatrendszere is. Egy időben nagyon sokat utaztunk különféle európai országokba, szerkesztőségeket látogattunk tanulmányutakon, vagy különféle országokból érkező diákokkal együtt készítettünk egy lapot.
Milyen tippeket tudnál adni azoknak a diákoknak, akik kifejezettem tévés területen szeretnének elhelyezkedni?
Ami szerintem abszolút pozitív és ami az én időmben nem volt még meg, az az internetet. Itt melóval, tehetséggel és szerencsével gyakorlatilag bármit el lehet érni. És ehhez nincs is szükség egy olyan hatalmas gépezetre, mint mondjuk az RTL Klub; egy jó minőségű kamerával vagy fényképezőgéppel tök klassz dolgokat lehet csinálni. És otthon, a gép előtt ülve is rengeteget lehet tanulni tutoriál-videókból; vágásról, operatőrködésről, bármiről. Ebből a szempontból szerintem sokkal nyitottabb ez a szakma most, mint volt.
Kováts Mihály munkájáról és ELTE-s éveiről is mesélt. Fotó: Matyasovszki Fanni
Miért az RTL? Hogy kerültél ide, hogyan indult a pályád?
97-ben még az ELTE-re jártam, akkoriban indultak a kereskedelmi televíziók, és nekem nagyon tetszett a TV3 nevű, azóta már nem létező csatorna, – Baló György volt egyébként akkor a vezérigazgatója – ide adtam be a jelentkezésemet, próba szerencse alapon. Aztán felhívtak, hogy menjek be egy állásinterjúra. Amikor bementem, az interjúztatók közt ott ült az egyik kedvenc tanárom, Elek János, aki televíziózást tanított nekünk itt a médiaszakon. Végül ő vett fel. Két évet töltöttem a TV3-nál, ami a távozásom után egy fél évvel különböző piaci okok miatt sajnos meg is szűnt. Az RTL-be egy barátom hívott át, aki akkor már szintén ott dolgozott. Így alakult.
Mit tartasz a munkád legnagyobb kihívásának?
Sokféle igénynek kell megfelelni. Egyrészt ott vannak a saját sztenderdjeink; hogy jó minőségű, igényes adásokat állítsunk elő, hogy igazat mondjunk és érdekes dolgokról beszéljünk. Ugyanakkor a saját igényeink mellett észben tartjuk azt is, hogy ez mégiscsak egy kereskedelmi televízió. Mi nem az íróasztalfióknak gyártunk tartalmakat, hanem egy kereskedelmi piacra, ahol egy versenyben is meg kell állniuk a helyüket. Ami azt jelenti, hogy törekszünk arra, a műsoraink, így azok az adások is, amelyeket szerkesztek, nagyobb nézettségűek legyenek, mint a konkurenciának – elsősorban a TV2-nek, hisz mi főleg velük vagyunk versenyben – a műsorai. Úgyhogy vannak ezek a szempontok, meg persze a saját szakmai szempontjaink, ezeket kell összeegyeztetni.
Csaknem tizenöt éve szerkeszted a Pulitzer Emlékdíjas Házon Kívül epizódjait. Hogyan készül egy ilyen rész?
Az a helyzet, hogy rettentő sokat kell olvasni. Híreket, interjúkat, riportokat. Nekünk elég, ha elsősorban magyarországi médiumokat olvasunk, de abból rengeteget, mert én sem tudom, hogy a végén melyik lesz az a cikk, amelyiknek az egyik mondatából később születhet egy riportötlet. Nagyon sokszor történik az, hogy egy tök más tevékenység végzése közben bevillan valami, és azt mondod magadnak: na, ebből lehet valami jó sztorit csinálni! Nagyon tájékozottnak kell lenni, egész nap pörgetni kell a netet.
Vannak a műsorral kapcsolatban olyan kulisszatitkok, amelyekre egy médiaszakos hallgatónak is érdemes rálátnia?
Nincs igazi kulisszatitok, vagy talán csak az az egyszerű igény, hogy olyan sztorikat meséljünk el, amik máshol nem jelennének meg. Például a szegénységről, kiszolgáltatottságról. Ez nem annyira mainstream téma a mostani médiában, mi viszont kifejezetten szeretnénk és szeretünk ilyen történetekkel is foglalkozni, mert ez az állapot erősen jelen van a magyar társadalomban, és mi azt akarjuk leképezni amilyen a magyar társadalom. Az a célunk, hogy valós képet alkossunk Magyarországról, ne pedig egy olyat, amit szép csomagolópapírba tekerünk.
Előfordult már, hogy nem tudtatok megvalósítani egy sztori-ötletet?
Persze, rengeteg ilyen van. Vagy azért mert az illető nem akar nyilatkozni, vagy, mert úgy döntünk, a képek nem lennének olyan érdekesek, hogy elvinnének egy hét-nyolc perces riportot; esetleg azért, mert hiába érezzük valamiről, hogy érdekes, valahogy nem sikerül fogást találni rajta. Ilyenkor egy csomó mindent sajnos el kell engedni.
Az egyik legsikeresebb epizódotokkal, a bicskei gyermekotthonban történt zaklatásos esetekkel kapcsolatban említetted, hogy tárgyi bizonyíték hiányában nem lehetettek biztosak a sztori hitelességében. Mi a teendő, ha ilyen problémába ütköztök?
Nem adjuk le. Nincs más lehetőség. Olyasmi nem jön ki a kezünk közül, amiben bizonytalanok vagyunk. Igaz, a bicskei gyermekotthonról szóló sztorit leadtuk; méghozzá azért, mert meggyőztük saját magunkat, hogy ez a történet képi vagy írásos bizonyítékok nélkül is megállja a helyét. Ez egy – hogy mondjam – fejesugrás volt, jó magasról. De sikeresen jöttünk ki belőle.
Az előadásod során a média hagyományos „őrkutya” szerepéről is beszéltél. Mit gondolsz, a jelenlegi médiapiaci helyzetben hogyan lehet továbbra is fenntartani ezt a szerepet?
Soha nem szabad elveszíteni a hitet abban, hogy így kell dolgozni. Én egyrészt hiszek a nyilvánosság erejében és az újságírásban is, hogy valós és igaz történeteket mondunk el, olyan történeteket, amelyeket mondjuk a hatalom nem biztos, hogy szeretne nyilvánosságra hozni. Vagy olyan aspektusból mutassuk be a történéseket, a döntések hátterét, amik nem feltétlenül a hatalomnak kedveznek. Nagyon kitartóan kell ezt csinálni. Nem szabad feladni és ha nagy az ellenszél, akkor sem szabad elveszíteni a kedvedet, meg a türelmedet hozzá. Csinálni kell.
Szintén említetted az előadásodban, hogy sokszor ahhoz, hogy egy történet minden álláspontját bemutassátok, szükségetek van kormánypárti szereplők nyilatkozataira, akik viszont ezt többnyire visszautasítják. Hogyan tudjátok ezt áthidalni?
Ilyenkor azt tudjuk csinálni, hogy korábbi interjúrészleteket használunk, amelyek valamennyire illeszkednek a kontextusba. Tehát mindenképp szerepel az a riportban, hogy kerestük XY-t, de nem akart nyilatkozni, viszont hogy a kiegyensúlyozottság meglegyen, ezért XY-nak vagy valamelyik párttársának betesszük egy korábbi nyilatkozatát. Korábban Gulyás Gergely azt mondta, Lázár János azt mondta, satöbbi.
A szakember a hallgatók véleményére is kíváncsi volt. Fotó: Matyasovszki Fanni
Melyek a legnagyobb változások, amelyeket a magyar médiapiacon tapasztalsz a pályakezdésed óta?
Azt tapasztaltam, hogy pártos, meg elfogult újságírás mindig is létezett, tehát már amikor ide jártam, akkor is meg voltak ez egyes oldalaknak a médiumai. De most ez az egész propagandisztikus újságírás egymilliószor professzionálisabban működik és szerintem ez a legeslegnagyobb változás. Összehasonlíthatatlan azzal, mi volt 20-25 évvel ezelőtt. Mindez most egy gépezetként működik, egy igazi, profin szervezett gépezetként. Akkor – azt gondolom – inkább olyan újságírók voltak, akik hittek valamilyen rendszerben vagy ügyben, pártban vagy politikusban. És a saját világnézetüknek megfelelően – vagy jórészt a saját világnézetüknek megfelelően – szerkesztették a lapot, írták a cikkeket. Mára ez a fajta önállóság eltűnni látszik. Ez nagyon könnyen lemérhető azon, hogy bizonyos ügyek hogyan gyűrűznek pillanatok alatt, mondjuk a kormányhoz közel álló sajtóban.
Van pozitív változás is?
Szerintem az internet, az tök pozitív. Az pedig pozitív is, meg negatív is, hogy az újságírás vagy a nyilvánossággal való kommunikálás már nem a mi monopóliumunk, akik ülünk egy szerkesztőségben. Bárkiből lehet tulajdonképpen újságíró. És ez tök jó egyébként, de nagyon fontos szerintem, hogy azt csak a hagyományos újságírók teszik meg, hogy komolyan ellenőrzik a közölt történeteket. Egy blogger, vagy egy Facebookon live-oló magánember számára ez nem elvárás. Az is pozitív, hogy csomó olyan sztorit látok a neten, ami, habár már nem a klasszikus tévés sztrenderdek szerint készül, mégiscsak klassz, mégiscsak érdekes. És szerintem az is jó egyébként, – erről jutott eszembe – hogy mi, akik azért régóta csináljuk a tévézést, valamennyire bele vagyunk ebbe kövesedve. Ezért jó olyan dolgokat is látni, amik teljesen mások, mint ahogy mi gondolkodunk. Sőt inspirálóak is; sokszor ötletesebben, ügyesebben, szebben vannak fölvéve, vágva.
Mire nem készít fel minket az egyetem?
Nos, sok mindenre nem. Egyrészt nem készítenek fel arra, hogy milyen egy szervezetben dolgozni, másrészt pedig nem készítenek fel arra, hogy előbb-utóbb az ember az ideáljait – ez most cinikusan hangzik – el kell, hogy veszítse. Csomószor kompromisszumokkal jár a meló, máskor sikertelenséggel, kudarccal. De remélem, titeket már jobban fölkészítenek erre.
Az interjút és a fotókat Matyasovszki Fanni, mesterszakos hallgatónk készítette.