Hétfő: Szimpla Kert, kedd: Pótkulcs, szerda: Hétker, csütörtök: Fonó, péntek: Rácskert. Kész a menetrend. Pontosabban a menetrend-variáció, hiszen Budapesten nemcsak hogy a hét minden napjára esik folkkocsma, ahol élő népzenére szórakozhatnak az emberek, de van olyan nap, amelyre több is. Tényleg van erre igény? Egyáltalán mik ezek a helyek? Csak sztereotip néptáncosnak megfelelő bajszos, kalapos fiúk vannak ott tarsolylemezzel az oldalukon és befont hajú lányok, térdig érő szoknyában, kalárissal a nyakukban? Persze, ők is. De hagyományőrzőnek egyáltalán nem tűnő ügyvédek, mérnökök, menedzserek is. Meg én. Ugyanis azzal céllal, hogy választ találjak arra, mekkora létjogosultsága van a mindennapos folkkocsmáknak, az életritmusomat öt napig a címben idézett népdalhoz igazítottam, és minden hétköznap ellátogattam egy népibuliba. Szilas Judit, mesterszakos hallgatónk cikke a Szerkesztői terepmunka kurzuson készült.
Mi is az a folkkocsma?
„A folkkocsma az a városi szórakozási forma, ahol élő zenére mulatnak, táncolnak, énekelnek emberek. A táncháztól az különbözteti meg, hogy ott van tánctanítás, az egy kicsit strukturáltabb. Szóval a folkkocsma inkább a szakmabeliek szórakozása” – definiálja a jelenséget Berecz István, a Fonó Budai Zeneház művészeti vezetője, Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett Örökös Aranysarkantyús táncos és a 2012-es Fölszállott a páva szólótánc kategóriájának győztese. Mégis, a köznyelvben sokszor szinonimaként említik a két szórakozási formát. Nem véletlenül. Táncház nélkül nem létezne folkkocsma és folkkocsma nélkül nem lenne ma is természetes és élő a táncházmozgalom.
A táncház mint fogalom sokkal inkább benne van a köztudatban, mint a folkkocsma, köszönhetően a táncházmozgalomnak. A mozgalom elindítói, Novák Ferenc és társai 1972. május 6-án szervezték meg az első táncházat, négy táncegyüttes (a Bihari, a Bartók, az Építők Vadrózsa és a Vasas) részvételével, a Széken látott minta alapján. A széki táncház kifejezés egyszerre utalt az eseményre és a helyszínre, ahol összegyűltek az emberek. Felfogadtak egy zenekart, ételről, italról gondoskodtak és táncoltak.
A Bartók együttesben merült fel a gondolat, hogy ezt mindenkinek meg kellene mutatni, elérhetővé kellene tenni a nagyközönség számára is, így 1973 januárjában már laikusok is részt vettek a táncházban. A budapestiek nem tudtak táncolni, a néptáncosok is főleg koreográfiákat tanultak, ezért szükség volt tánctanításra, hogy bárki be tudjon kapcsolódni. Manapság viszont már annyi táncos van a városban is, hogy erre nem mindig van szükség, így különült el valamelyest a folkkocsma a táncháztól.
De az elnevezés majdnem mindegy, a lényeg a közös éneklésen és táncon van, ami olyasvalamit szabadít fel az emberben, amitől az ismeretleneket is közelállónak érzi magához. – vallja Berecz István.. „Halmos Béla népzenész, a táncházmozgalom egyik kiemelkedő alakja azt mondta, Magyarországon minden tizedik ember érintett valamilyen szinten a népi kultúrában.” – tudom meg Éri Katalintól, az Erdőfű zenekar bőgősétől – „Ha ezt levetítjük Budapestre, az nagyon nagy szám, mindennap akár több helyszínen is megélhet egy-egy folkkocsma.”
Az elsődleges cél: kikapcsolódás
Az Erdőfű zenekarhoz kötődik Budapest egyik legnépszerűbb folkkocsmája. Már öt éve kezdődött a folyamat, melynek az az eredménye, hogy ma már minden amatőr vagy profi néptáncos tudja, hogy ha péntek, akkor a Dob utcai Rácskert és Erdőfű. Maruzsenszki Andor, a zenekar prímása meséli, hogy öt évvel ezelőtt Szőke Csilla, a Rácskert vezetője szeretett volna nyitni afelé, hogy egyfajta zenei-kulturális arculatot alakítson ki a helynek, mely azóta a hét több napján is élő népzenével próbálja kiszolgálni a közönséget. A rácskertes táncházaknak – vagy folkkocsmáknak, ez esetben ahogy tetszik – a látogatói elsősorban olyan emberek, akik hobbiból vagy hivatásszerűen néptáncolnak. Ők azért mennek le, hogy megéljék mindazt, amit szeretnek csinálni, csak kötöttségek nélkül. „Kicsit leengedhetünk, lazulhatunk, ismerkedhetünk, vagy ha azon már túl vagyunk, táncolhatunk a szerelmünkkel egy jót.” – mondják.
De még táncolni sem szükséges ahhoz, hogy valaki érezze a folkkocsma hangulatát. Az emberek többsége a tánctér körül, a bárpultnál áll, beszélgetnek, söröznek, fröccsöznek, nézik a táncolókat, néha bekapcsolódnak az énekbe, odakiabálnak egy-egy népi rigmust, szakkifejezéssel élve odacsujogatnak valamit a zenekarnak vagy az épp szólót táncolóknak. „Nekünk, akik nap mint nap táncolunk, lehet, hogy csak beszélgetni is jobban esik úgy, hogy a háttérben megy az a zene, amire élünk, amire mozgunk, amik a legszebb érzéseket előhívják belőlünk. Amire a fájdalmainkat, örömeinket megéltük, kimulattuk, kibánkódtuk. Olyan ez az egész, mint egy nagy pulzáló szív, és jó a vérkeringésben benne lenni, még ha nem is táncolsz vagy nem is zenélsz, mert olyan természetes érzéseket szabadít fel benned és olyan viselkedésformákat idéz elő, amik szerintem ihlettel vannak mindenkire” – magyarázza a jelenséget Berecz István.
A nélkülözhetetlen hozzávalók: élő zene és társaság
Míg a Rácskertbe vagy szerdánként a Hétkerbe táncolósabb közönség jár, kedd esténként a Pótkulcsban inkább a zenehallgatás a jellemzőbb. Kéthetente Király Miklós és zenekara zenél legtöbbször olyan embereknek, akik elsősorban a hely miatt ülnek be. Vacsoráznak, iszogatnak, beszélgetnek, a háttérben pedig magyar népzene szól. Egy pár feláll táncolni, majd visszaülnek. „A mi folkkocsmánk klubszerű. Olyan, mintha New Orleansban lemennél egy eldugott helyre, ahol jazz szól. Csak népzenével elmenni klubozni még egy új jelenség – mondja Miklós. – A cél persze az lenne, hogy valaki miatt menjenek el egy-egy helyre, hiszen mindenki máshogy játszik. És van is elegendő lehetőség, amiből tudnak válogatni a népzenét szerető emberek.” Ám ő úgy látja, hogy annak ellenére, hogy a néptáncos-népzenész közegben van igény a folkkocsmakultúra életben tartására, nincs annyi érdeklődő ember, hogy mindennap jó buli lehessen. „Ahhoz, hogy mindennap legyen folkkocsma és teli legyenek a helyek, az kell, hogy ne ugyanazok az emberek legyenek ott mindenhol. Ehhez nagyon sok ember kell. Én még sose láttam olyat, hogy valaki mindennap elmenjen táncházba.” Dehogynem, gondolom magamban, épp egy ilyennel beszélgetsz. De nem én vagyok az egyedüli folkkocsmatúrázó.
„Volt már olyan, hogy mindennap mentem, akár egy nap két helyre is – meséli Urbán Péter a Fonóban csütörtök este, miután az interjúért cserébe táncoltam vele kettőt. – Hétfőn volt valami kis táncház, kedden is, nem is tudom pontosan mi, de oda elmentünk, szerdán elmentünk egy helyre úgy 10-ig, aztán átmentünk egy másikra hajnali 2-ig, aztán csütörtökön az Almássy téren volt nagy buli, edzés után lementünk és hajnali 4-ig nyomtuk keményen, pénteken is volt valami, szombaton a Fővárosi Művelődési Házban volt, oda mentünk, aztán vasárnap tán nem volt semmi. Összeszámoltam, olyankor 15-24 óra tánc összejött egy héten. Az jó volt!” Péter ma már hetente egyszer jár táncházba, nem úgy, mint Noémi, akivel, mikor összefutok a Fonóban, az ötnapos turném alatt már másodjára találkozom. Bár azt mondja, ez most csak a szerencsés véletlen műve, hiszen akkor jut el táncházba, amikor épp van rá ideje. „Ebből a szempontból is van igény arra, hogy mindennap legyen valami – mondja –, hogy teljesen esetleges, hogy melyik napom szabad. És ha véletlenül ez egy olyan este, amikor nincs táncház, akkor szenvedek.” Noémi egyébként legtöbbször egyedül jár el szórakozni, és az időbeosztásán kívül a zenekar határozza meg, melyik bulit választja. Péter számára ezzel szemben az az elsődleges, hogy hol ígérkezik jobbnak a társaság, hová mennek az ismerősei.
A leglényegesebb következmény: közösség
A Fonóban sokszor a vonós zenekarral egy estén egy moldvai banda is játszik. Így van ez ezen a csütörtökön is, a Góbé mellett a PásztorHóra zenekar volt a hangulatfelelős. A moldvai táncok többsége körtánc, egyszerűbb lépésekkel, így olyanok is bátran be tudnak állni táncolni, akik kezdők vagy akár életükben először vannak táncházban, mint Kovács Réka, aki barátnőjével, Szeverényi Annával jött a Fonóba. „Anna jár Pécsett táncházakba, imádja, és én is már régóta el akartam jönni, most végre kipróbáltam – mondja. – Nagyon jó a buli, az első perctől fogva beszippantott. Előtte izgultam egy kicsit, hogy vajon tudni fogom-e a lépéseket, de egyszerűen olyan érzés, mintha ismerném őket.” Anna Pécsett leginkább a moldvai táncházakat keresi, ide is a PásztorHóra zenekar miatt jött. „Ez az egész egy bazi nagy buli. Az élőzene annyira ritka, csak azért is eljönnék, ha nem is lehetne táncolni.” „Az is kell a jó bulihoz – teszi hozzá Noémi, hogy sorra kerüljenek azok a kedvenc dalaim vagy csujogatásaim, amikkel ki tudom kiabálni magamból, ami éppen fáj vagy aminek éppen nagyon örülök. Nagyon durva, de úgy vannak megfogalmazva, hogy ha megszakad a szíved vagy ha nagyon boldog vagy, akkor is működnek.”
„Ilyen súlyos énekekkel és ilyen súlyos dallamokkal, amik szavakkal nem megmagyarázható érzéseket keltenek az emberben, ez nem csak szórakozás – mondja erről Berecz István. – Olyan közösséget kovácsol, amit egy diszkó, ami alapvetően a szórakozásért van, nem tud.” A közösségformálás kulcsfontosságú, ha nem a legfontosabb jellemzője a folkkocsmáknak, táncházaknak. Lehet, hogy a résztvevők nem ismerik egymást, de azzal, hogy ugyanazt csinálják, egy közösség részei lesznek. Aztán pedig ismeretségek, barátságok is kötődnek, táncosok és zenészek között. A Rácskertben például 5 év alatt egy olyan közösség formálódott, mely nagyon hasonlít arra, ahonnan ez a szórakozási forma ered, a faluközösségre. Vannak pletykák, intrikák, a zenészek tudják, kinek melyik a nótája, milyen tempóban szereti táncolni a legényest.
Budapest betonrengetegében tehát virágzik a folkkocsmakultúra. A táncházmozgalomnak ez az elmúlt években népszerűvé vált, kötetlenebb színtere arra is lehetőséget ad, hogy szélesebb körben elérhetővé váljon a magyar népi örökség, akár a külföldiek számára is. Hétfőnként a Szimpla Kert például turistákkal van tele, angolul, olaszul, hollandul és még számos nyelven kommentálják a magyar néptáncot és népzenét. Kisebb noszogatásra a külföldiek be is állnak táncolni, és bár a lépéseikről nehezen lenne felismerhető, hogy épp dunántúli ugróst járnak, nyitott szívvel, lelkesen teszik, úgy, ahogy azt egy táncolni nem tudó magyar nem merné. „Nagyon elvarázsolja őket a magyar néptánc, csodálkoznak, ha látnak egy fiút legényest táncolni – meséli Kiss-Balbinat Ádám, az Erdőfű zenekar másodhegedűse. – És néha mi is csodálkozunk. Egy házaspár az USA-ból a kalotaszegi csárdás és a give között fedezett fel hasonlóságot. De sajnos kétlem, hogy a két táncnak bármi köze lenne egymáshoz.”
A folkkocsma-látogatásaim során megbizonyosodtam arról, hogy egy olyannak, aki egyáltalán nem járatos a folkvilágban, nehéz megtalálni azt a helyet és eseményt, ahová érdemes lenni elmenni. Segítséget nyújt ebben a Folkrádió honlapja, ahol összegyűjtve megtalálhatók az adott hét táncházai, koncertjei, de a lista nem teljes. Jó, ha van az embernek néhány olyan ismerőse, aki értintett a témában, mert sok esemény csak Facebook megosztásokkal terjed, én is csak a közösségi oldalnak köszönhetően tudtam összeállítani a heti programtervet. A cikkben szereplő helyszínek és napok viszont szinte kivétel nélkül minden hétre érvényesek, állandó táncházhelyszínek.
A riport szerzője Szilas Judit.