Az első Veszelovszki emlékelőadást dr. Rozgonyi Krisztina tartotta Kommunikáció, szabadság és a média munkásai címmel 2018. szeptember 14-én. A prezentáció pillanatkép a büntetőjogi és nemzetbiztonsági korlátozásokról, az internethez való hozzáférés akadályozásáról és az újságírók biztonságának fenyegetettségéről. A szakmai előadásokat az ELTE Média és Kommunikáció tanszéken mostantól minden évben neves ELTE Médiás alumni vagy alumna tartja majd a tanszéki Welcome napon.
2014 tavaszán Egyiptomban, Kairóban a Tahrir téren, Kairó legnagyobb terén álltunk egy fiatal egyetemi oktatóval. Ahmed Kalifának hívták és a legnagyobb egyiptomi jogi egyetem docense. Egy Facebook bejegyzés hatására hagyta ott az egész addigi sikeres nemzetközi tudományos kutatói karrierjét, ült föl 2011. január 25-én az első Kairóba tartó repülőgépre Franciaországban – ahol doktori tanulmányai befejezése után kutatóként és oktatóként dolgozott –, hogy ezt követően 18 napon keresztül az utcán alva, sok-sok tízezer honfitársa között a saját életét, biztonságát, karrierjét, egzisztenciáját kockára téve történelmet írjon. Ebben az évben söpört végig Észak-Afrikán az Arab Tavasz, ami Egyiptomon kívül érintette Líbiát, Algériát, Marokkót, Jordániát, és még sok országot a térségben, és ahol ebben a pár hónapban sok-sok évtizede fennálló, elnyomó diktatúrák és rendszerek dőltek egymás után össze. Ennek a folyamatnak az elindítója és katalizátora a közösségi média volt. Ez volt a pillanat, amikor az online média platformok globálisan és politikailag nagykorúvá váltak.
Ekkor az egész világ hitte, hogy ezek a kommunikációs eszközök a szabadság ígéretét hordozzák. Ekkortól
a közösségi média fogalma a szabadulás lehetőségével és az egyének efölötti hatalmával fonódott össze.
Ez azt is jelentette egyszersmind, hogy mindenki elfogadta, hogy vigyázni kell rájuk, óvni kell őket sok mindentől, így például szabályoktól. Ez az illúzió egészen pontosan 2016-ig tartotta magát.
Közösségi média hatalma a politikai kommunikációban
Ma már bizonyítottan is tudott, sok vizsgálat, kutatás és kiszivárgott dokumentum alapján, hogy Donald Trump 2016-os elnökké választásában nagyon komoly szerepet játszott a sok-sok millió amerikai választópolgár online hozzáférhető személyes adatainak visszaélésével megszerzett információ politikai propagandacélra való felhasználása. Ezekkel az adatokkal, és ezekkel a modern kommunikációs eszközökkel a világ elsőszámú demokráciájában súlyosan torzított választási eredmény született.
Ugyanebben az évben zajlott le az Egyesült Királyságban az a népszavazás, amely arról szólt, hogy Európa egyik legfontosabb tagállama elhagyja-e az európai közösséget vagy sem. Ismét csak számos kutatás, számos oknyomozói újságírói munka eredményeként ma már pontosan tudható, hogy a kilépés mellett érvelő politikai erők milyen módon használták, illetve éltek vissza számtalan választó személyes adatával, amelyeket a közösségi médiacsatornákon keresztül szereztek meg és melyeket elképesztő hatékonysággal használtak fel a különböző új médiumokon keresztül történő politikai mozgósításra. Így például az Instagramon ötször, a Twitteren hétszer többen buzdítottak a kilépésre, mint a maradásra. Az eredményt sok egyéb tényező mellett az új modern kommunikációs eszközök használata, a tűéles és tűpontos választói profilkészítés, a közösségi botok aktiválása és sok más hasonló politikai kommunikációs tevékenység tette lehetővé.
Ugyancsak 2016-ban, a Fülöp-szigeteki választásokat az akkor 71 éves Rodrigo Duerte nyerte, aki saját magát az online és a közösségi média bajnokaként hirdeti, aki ennek a kommunikációs felületnek köszönhette legfőképpen győzelemét. Kissé árnyalja a képet, hogy elnökké választása óta csak a 2017-es évben, az ő jóváhagyásával több, mint hétezer embert végeztek ki törvényen kívül, brutális kegyetlenséggel. Így tehát nagyjából egy évvel ezelőtt, 2017-ben,
a világ lassan ráébredt, hogy a modern kommunikációnak és az ezt elősegítő eszközöknek milyen elképesztő ereje, ha tetszik, hatalma van a világ eseményeinek befolyásolásában. Csakhogy eddigre sok minden más is történt.
Mindeközben például azok a médiavállalatok, elősorban a Google és a Facebook, akik mindezt üzemeltették, a globális reklám és hirdetési piac duopóliumává és legnagyobb haszonélvezőjévé váltak. Ugyancsak, a Facebook felvásárolta és magába olvasztotta azokat a cégeket, elsősorban az Instagramot és a WhatsAppot, melyek eséllyel piaci kihívói lehettek volna. Sehol a világon nem volt olyan versenyhatóság vagy olyan szabályozói aktus, amely ezeket a tranzakciókat megakadályozta. Egyidejűleg, a Google által tulajdonolt YouTube egyeduralkodóvá vált a videó platformok között – és nem mellesleg a gyűlöletbeszéd legfőbb online színtere lett –, a Twitter pedig a terroristák által használt legfőbb kommunikációs csatorna. Az addig dicsőített és óvva védett online kommunikációs platformoknak a világ meglátta az árnyoldalait és egyszersmind megérezte a hatalmát is.
Rozgonyi Krisztina ELTE Médiás alumna, a Universität Wien oktatója
Közösségi média uralma a hírfogyasztásban
Ma, 2018 őszén a kommunikáció és a média világában nagyfokú zavarodottság, ha tetszik, ijedtség mutatkozik. Az elképesztő mennyiségű tartalom mellett az álhírek, a dezinformáció, a propaganda tartalmak tömegének zaja nagyon-nagyon sok emberben, döntéshozóban, kormányban, politikusban, kutatóban alapvetően jelentős kérdőjelet hagyott. Drámaian átalakult ahogyan ma híreket fogyasztunk, ahogy a világról információkat szerzünk. Ez részben a saját döntéseink nyomán lett így, hiszen mi állítjuk be a profiladatainkat a közösségi médiafelületeken, és ezzel mi hozunk egy döntést arról, hogy azok az algoritmusok, amik utána számunkra szűrik a tartalmakat és az információkat, mi alapján tegyék azt. Ugyancsak mi döntjük el, hogy kit tekintünk barátunknak, kit igazolunk vissza, kinek szeretnénk látni a posztjait és kiét nem, kit blokkolunk. Ugyanakkor a tudatosság mellett legalább annyi tudattalanság és ismeretlen tényező is szerepet játszik. Fogalmunk sincs, hogy milyen céllal és milyen megfontolások alapján határozzák meg ezen kommunikációs felületek üzemeltetői, hogy miért látom pont ezt a posztot itt és miért nem látja a mellettem ülő számítógépen valaki más három centiméterrel mellettem, jó-e az, hogy ez így van, és legfőképpen, hogy mit lehet ezzel kezdeni. Ebben a kontextusban élesen és fájón merül fel az a kérdés, hogy
mennyiben befolyástól, torzítástól mentes a közeg, melyen keresztül azok az alapvető információk eljutnak hozzánk, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy emberként, polgárként, állampolgárként létezni tudjunk a világban.
Vagyis mennyiben szabad a média tulajdonképpen?
Mindennek megválaszolására egy, az UNESCO számára – az én részvételemmel is – készült friss jelentés alapján tennék itt most kísérletet.
A rossz hírekkel kezdem. A világ számtalan országában a mai napig rengeteg olyan jogszabály, törvény, más szintű szabályozás létezik, amely alapvetően korlátozza a média és a szólás szabadságát. A világ többségében a rágalmazás, a becsületsértés, az istentagadás vagy éppen a felségsértés a mai napig büntetőjogi kategóriák, tehát ezeknek az elkövetői adott esetben börtönbüntetéssel felelhetnek – és ez alól nem mentesek az újságírók sem.
Ugyancsak a rossz hírek közé tartozik az internethez való hozzáférések teljes korlátozása, az internet úgynevezett lezárása (shut downs), vagyis amikor egy országban hozzáférhetetlenné teszik teljes egészében az internetes kommunikációt. Ezeknek az eseteknek előfordulása is drámaian növekszik, így például 2015-ről 2016-ra tizenötről ötvenhatra emelkedett az ilyen incidensek száma. A digitális média és az online platformok minden országban a legnagyobb fenyegetést jelentik ma a személyes adatokkal való visszaélés lehetőségére. Nem feltétlenül ezen platformok üzemeltetői követik el ezeket a visszaéléseket, de ők teremtik meg annak lehetőségét. Ugyanez a kockázat hatványozottan igaz például az újságírók forrásainak a védelme tekintetében is. Ugyancsak virágzó gyakorlattá vált számtalan ország nemzetbiztonsági okokra hivatkozva vagy szükségállapot kihirdetésével szisztematikusan, törvények által korlátozni a média szabadságát.
A jó hírek közé tartozik, hogy 2012-ben a világ népességének harmincnégy százaléka, 2017-ben közel a fele rendelkezett internethozzáféréssel. Szintén a jó hírekhez sorolandó, hogy ezzel egyidejűleg drámaian megnövekedett az elérhető tartalmak száma és mennyisége. Sokkal több mindent, sokkal többféle dolgot láthatunk, olvashatunk, hallhatunk és ebben a közösségi médiának komoly és nagyon fontos szerepe van. Ugyancsak, pozitív fejlemény az úgynevezett ingyenes adatcsomagok elterjedése a világban. Ez az úgynevezett zerorating szolgáltatás, amikor távközlési szolgáltatók fizetés nélkül internethasználatot tesznek lehetővé a felhasználóik számára, és elsősorban a globális dél országaiban lett bevett gyakorlat. (Ugyanakkor ennek van komoly árnyoldala is, hiszen amikor ingyenes adatcsomagot kap egy felhasználó, akkor azt, hogy mit láthat, a távközlési szolgáltató dönti el. Ez az úgynevezett netsemlegesség kérdése, amely a világ számos országában jelentős problémákat vetett már fel.)
A minőségi média és a minőségi tartalmak előállításának a legfontosabb platformjai a mai napig az újságok, akár nyomtatott formájukban, akár online kiadásaikban. Nagyon komoly szerepük van abban, hogy fontos és összetett ügyek, oknyomozások napvilágot láthassanak. Ha ez a szektor meghal – márpedig az adatok azt mutatják, hogy világszerte drámaian haldoklik, csökkennek a példányszámok, üzletileg egyre kevésbé értelmezhető –, ennek komoly, a sajtón messze túlmutató következményei lesznek, illetve vannak már ma is.
Egy másik rossz hír, hogy a világ még mindig nem ismerte fel, hogy legalább két társadalmi nem létezik. Ha a tartalmak sokféleségét a nemek aránya tekintetében nézzük, akkor
a médiavállalatok többségében négy döntéshozóra jut egy nő, riporterek tekintetében három az egyhez,
és ami ennél még súlyosabb és fájdalmasabb, a médiában megkérdezett szakértők esetében ez az arány a legdrámaibb. Egy nőt általában arról kérdez az újságíró, hol kell gyereket sétáltatni vagy hol van a legjobb műkörmös, de mondjuk a pénzügyi válság strukturális okairól öt az egy arányban férfit fognak megkérdezni. Ugyancsak a rossz hírek közé tartozik, hogy komoly a kockázata, az online platformok és különösen a közösségi média felerősíti azokat a hatásokat, amiket szűrőbuborékoknak, más néven visszhangkamráknak szoktak nevezni – azaz ’csak’ azt látom és azt hallom, amit a hozzám hasonlóak mondanak, gondolnak és posztolnak -, így könnyebben elhiszem, hogy az én igazságom mindenki másé is.
Egyidejűleg a világ legnagyobb részében szisztematikus és folyamatos politikai támadás éri elsősorban a független médiumokat, amelynek a legfőbb célja ezen szereplők – hírforrások – hiteltelenítése. Tehát amikor mondjuk az amerikai elnök az oknyomozó újságírói teljesítményre azzal válaszol, hogy ez ’fake news’, vagy amikor Európában a ’Lügenpresse’ váddal élnek újságírók ellen politikusok ahelyett, hogy válaszokat adnának az ellenük felhozott tényekkel és állításokkal szemben, akkor a médiamunkások munkájába vetett közbizalmat próbálják meg ellehetetleníteni. Az adatok azt mutatják, hogy a világ jelentős részén ez sajnos komoly sikerrel járt, az embereknek a hírekbe és a médiába vetett bizalma nagyon komolyan és drasztikusan csökkent, és lefelé tartó spirálba került, különösen Kelet-Közép-Európában például.
2012 és 2017 között 530 újságírót öltek meg a világban, és a kifejezetten női újságírókat ért támadások száma megkétszereződött. Ennél még riasztóbb tény, hogy tízből kilenc esetben vagy egyáltalán nem indítottak eljárást az elkövetők ellen vagy azok felmentéssel zárultak. Emellett, az emberi élet elleni bűncselekményeken túl, az újságírókat fenyegető veszélyek között drámaian megnövekedett a kibertámadások száma. Lehallgatás, megfigyelés, az újságírók különböző számítástechnikai, informatikai rendszerének feltörése, zaklatás, megfélemlítés, fenyegetés, csak hogy párat említsek a kifejezetten online környezetben elterjedt gyakorlatok közül.
Rozgonyi Krisztina ELTE Médiás alumna, a Universität Wien oktatója
Mi következik ebből, merre tovább?
Egyértelművé vált, hogy a hagyományos médiaplatformok jelentősége, szerepe drasztikusan meggyengült – ez nem újdonság, ezt már látjuk hosszabb ideje –, de az mostanra vált világossá, hogy
a média kapuőr szerepe egyre kevésbé működik.
Egyre nagyobb teher nehezedik a hírfogyasztóra, hogy eldöntse, mit hihet el és mi a hazugság. Ez egyszerre jó és rossz hír. Jó, hiszen úgy érezzük, hogy a magunk urai lehetünk, nem mások mondják meg nekünk, hogy mit gondoljunk: elég a Facebookot kinyitnom, vagy megnéznem a Twitteren, hogy az ismerőseim mit posztolnak, nekem már nem kell bekapcsolnom a televízió esti híradóját, és várnom, hogy mások megmondják, hogy mi történik a világban. Ám ebben a tartalom- és dezinformációs bőségben mára egyértelművé lett, hogy ez legalább annyira illúzió, mint amennyire valóság. Nem bízhatjuk kizárólag okostelefonokra, tabletekre, nagy és hatalmas technológiai cégek megoldásaira, hogy helyettünk oldják fel ezeket a dilemmákat. Kikre számíthatunk akkor? Itt most néhány nevet, élő és valóságos személyt szeretnék példaként felemlíteni, akiknek a munkássága – amelyet szerencsém volt közelebbről is megfigyelni –, a teljesítményük vagy éppen a küzdelmeik komoly változásokat, fontos előrelépéseket jelentettek a világ számára a média szabadsága ügyében.
Maximillian Schrems adatvédelmi aktivista Ausztriában él. 2013-ban az Európai Unió bírósága előtt, Luxemburgban pert indított annak kimondása érdekében, hogy az amerikai szabályozás hatálya alatt álló technológiai kommunikációs cégek – a Facebook, a Twitter, az Instagram, a WhatsApp, a YouTube, a Google –, az európai állampolgárok személyes adatait nem az Európai Unió szabályai szerint használják. A ránk vonatkozó adatokat olyan módon tették átjárhatóvá például a Cambridge Analitika vagy meg nem alapozott nemzetbiztonsági, kormányzati igények számára, amiket mi, európai állampolgárok nem engedtünk volna meg. 2015-ben megnyerte a pert, a bíróság kimondta, hogy érvénytelen az Egyesült Államok és az Európai Unió közötti adatvédelmi, úgynevezett Safe Harbour adatvédelmi rendszer, és kötelezte az Uniót egy lényegesen magasabb szintű védelem biztosítására. Részben ennek folyományaként, 2018. május 25-én hatályba lépett az a szabályozás, amely az európai állampolgárok személyes szférájának minden korábbinál átfogóbb biztosítását írja elő világszerte.
Christian Sandvig, a Michigan Egyetem jogászprofesszora, az információs technológiák szociális hatásainak kutatója, 2016-ban az Egyesült Államok törvényhozása ellen pert indított annak megállapítás érdekében, hogy az Egyesült Államok jogellenesen korlátozza a kutatási szabadságot a digitális online környezetben. A per jelenleg is zajlik, a személyes meghallgatások ebben a hónapban (2018. október) esedékesek, Christian Sandvig és társai pedig egy percre hátráltak meg az ügy politikai súlya ellenére sem.
Nani Jansen Reventlow, holland jogász és angol ügyvéd, az Afrikai Emberjogi Bíróság, illetve a Kelet-afrikai Bíróság előtt vezetett sikerre olyan ügyeket, amelyekben precedens ítéletek születtek a média- és szólásszabadság szempontjából kulcsfontosságú ügyekben. Ugyancsak ő alapította meg a Digital Freedom Fund nevű szervezetet, amely elsősorban Európában biztosít speciális jogi támogatást szólás- és véleményszabadág perekben.
Christiane Amanpour, televíziós újságíró. Ma egyik legfontosabb újságírói projektje keretében arra keresi a választ, hogy azok az emberek, akik menekülésre kényszerülnek és sátrakban, konténerekben kell az életüket tölteni, hogyan tudnak emberek, családok maradni, hogyan létezik intimitás, szeretet, hogyan maradhatnak fenn emberi kapcsolatok ezek között a fizikai életkörülmények között.
És most néhány név azok közül, akik Magyarországon, vagy legalábbis innen indulva értek el olyan eredményeket, amelyek személyükön lényegesen túlmutató, a magyar társadalom és Európa számára is komoly, lényegi változásokat eredményeztek.
Bodó Balázs jelenleg Hollandiában él, az amszterdami egyetem kutatója. Magyarországon a szabad forrású felhasználás, a creative commons licensek egyik legfontosabb aktivistája volt. Nem mellesleg 2017-ben megkapta a European Research Council (ERC), a legrangosabb európai kutatói ösztöndíját, amellyel most a blockchain rendszerek társadalmi hatásait vizsgálja.
Vajda Éva, az magyar oknyomozó újságírás egyik megteremtője, ma Londonban él. Ő volt az, aki hol egyedül, hol másodmagával, a ’90-es évek elején elsőként nem félt nekimenni az Orbán család korrupciós ügyeinek és ő volt az is, akinek kitartó munkája és cikkei révén a magyar távközlés történetének legsötétebb korrupciós esetét megismerhettük, amelynek egyedülálló módon jelentős következményei is lettek az igazságszolgáltatás révén.
Bátorfy Attila, újságíró, az adatok tömegében tesz vizuálisan is érthetővé történeteket. Az ő munkája révén vált – a nemzetközi közvélemény számára is – érthetővé, hogyan került a magyar médiavilág (majdnem) teljes politikai fogságba, vagy éppen a Magyarországon az elmúlt nyolc évben zajló korrupció és oligarchizálódás.
Munk Veronika, újságíró. A magyar társadalom egyik legsötétebb és legrejtettebb jelenségéről, a prostitúcióról és annak működéséről ír. Nélküle nagyon keveset tudnánk arról, hogy kiszolgáltatott női életek hogyan váltak rendszerszerűen a nemzetközi bűnözés részévé, milyen emberi sorsok és történetek húzódnak meg mindezek mögött.
A liberális eszményhez, a szabad, dönteni képes informált állampolgár megőrzéséhez újfajta médiára és újfajta médiaszereplőkre van szükség. Az Amazon tulajdonos Bezos vagy más internetmilliárdosok altruista médiabefektetései fontosak, de valódi változást nem hoznak.
A média ma nem a háború bemutatója, hanem a háború terepe.
Ebben a háborúban dől el, hogy a demokrácia, ahogy ismerjük – leginkább vágyjuk – megmarad-e, létezhet-e. A média munkásai, tulajdonosai politikai szereplők: értéket, elveket, hitet, meggyőződést képviselnek. Nincs érték- és érdekmentes tájékoztatás: ezekért küzdeni, harcolni kell. Néha az emberi jogi bíróságon, néha oknyomozói platformokon. És nem a harctól kell félni, hanem a belenyugvástól, a közönytől. Hiteles, őszinte médiumformálókra van szükség, akik visszaállítják a médiába vetett bizalmat. Az átlátható algoritmus- és tulajdonviszonyok, a határozott verseny- és (gyűlölet)tartalom-szabályozás, a személyes adatok védelme és a felhasználás korlátozása a bizalom visszaszerzésének a feltétele. De a bizalmat nem a papír, nem a platform vagy más új technológia szerzi és védi meg. Szabad, érzékeny és bátor emberek tudnak szabad, érzékeny és bátor nyilvánosságot teremteni.