Ádám idén tizenegyedik osztályos volt egy vidéki, jó nevű gimnázium német specializációs osztályában. Matek-informatika fakultációra járt, átlagosan naponta 6-7 tanórával. Heti kétszer volt külön német nyelvvizsga-felkészítője, háromszor matematika különórája. Otthon minimum másfél, de olykor három órát töltött naponta tanulással. Ádám sportoló is, heti ötször járt kétórás edzésre, ahonnan rendszerint este tízkor ért haza. Sokszor csak ekkor kezdett el tanulni, így Ádám kórosan kialvatlan is. Ennek ellenére Ádám azt mondja morbid humorral, ha nem sportolna, már biztos megölte volna magát. Mindeközben tizenegyedikes létére fogalma sincs, hogy mit szeretne tanulni, pedig pár hónap múlva itt az egyetemi jelentkezés – az egész őrült hajtás végcélja. Ma Magyarországon egy 15-16 éves fiatalnak, mint amilyen egy éve Ádám is volt, tisztában kell(ene) lennie azzal, hogy nagyjából mivel szeretne foglalkozni élete hátralévő részében.
Ádám egy szerdai napon megírta a középszintű informatika érettségit, majd hazament, hogy tanuljon a másnapi magyar témazáróra. Azt mondja, az előrehozott érettségi egyszerűen elkerülhetetlen, hiszen így se tudja, hogy jövőre hogyan fogja bírni az iskola-érettségi-sport- szociális élet kombinációt, márpedig más felállás nem jöhet szóba az ép elme megőrzésének érdekében. „Tavaly, amikor épphogy betöltöttem a tizenhatot, osztályfőnöki órán elém raktak egy lapot, amin az utolsó két évi fakultációkat kellett kiválasztani. Volt rá három napom. A matek kézenfekvő volt, a tanárom is ajánlotta, meg amúgy is, inkább reál beállítottságú embernek tartom magam… viszont a faktpárjánál már inkább logisztikai szempontok voltak szem előtt: informatikából csak heti egy plusz óra van, és tudtam belőle előre hozott érettségit tenni. Egyrészt tök jó lesz jövőre, hogy tudom, milyen érettségizni, másrészt meg legalább egy le van tudva… az meg már csak plusz lenne, ha a továbbtanulásnál is hasznát venném, de
még csak tizenhét vagyok, honnan tudjam, hogy a következő negyven évben mit akarok csinálni?”
A kétszintű érettségi rendszer 2005-ös bevezetése óta a Nemzeti Alaptanterv (NAT) alapján a középiskolásoknak tizedik osztály után (egy vagy több) fakultációt kell választaniuk aszerint, hogy milyen területen szeretnének továbbtanulni.
Hamar kell dönteni
Ez azért elengedhetetlen, mert az egyetemi felvételi rendszerben sok intézmény, illetve szak előkövetelménye a megadott tárgyból/tárgyakból tett emelt szintű érettségi, amit viszont lehetetlen lenne teljesíteni plusz óraszám nélkül. Ez viszont azt jelenti, hogy egy 15-16 éves fiatalnak, mint amilyen egy éve Ádám is volt, gyakorlatilag már tisztában kell lennie azzal, hogy nagyjából mivel szeretne foglalkozni élete hátralévő részében.
Ahogy Ádám példája is mutatja, ez nem reális elvárás egy kamasszal szemben, és nem azért mert Ádám hanyag és nemtörődöm lélekként céltalanul bolyong a közoktatás nyújtotta lehetőségek között. Ezt Gyarmathy Éva, iskolai szakpszichológus is alátámasztja: „Van, aki már gyerekként tudja, hogy mit akar, és módszeresen megy azután, de nem ez a jellemző. Tizenévesen még az identitásukkal küzdenek, hogy mik legyen, nem azzal, hogy milyen pálya felé orientálódjanak. A 15-16 éves kor a legkeményebb, nem kéne ilyen döntéseket hozniuk annak ellenére, hogy kénytelenek.”
Esetünkben felesleges lenne a közoktatás hibáiról és alternatív megoldásairól értekezni, fontosabb kérdés azonban az, hogy hogyan lehet egészséges keretek között létezni egy olyan rendszerben, ami megköveteli a fiataloktól a korai döntésképességet. Azonban mindennél talán még fontosabb az, hogy a kamaszok egyáltalán miért ragaszkodnak ennyire görcsösen ahhoz, hogy 18-19 évesen, friss egyetemistaként már tudatosan építsék a karrierjüket – még akkor is, ha egyébként fogalmuk sincs arról, hogy igazából mi érdekli őket.
„Meg is nyúznának otthon, ha azt mondanám, nem akarok egyetemre menni. Mindkét testvérem egyből a gimnázium után tovább tanult, nem is akármilyen egyetemeken, ez a standard, az elvárt otthon” – mondja Ádám egyik osztálytársa, de más indok is előjött, mint például a társadalmi nyomás, vagy a barátok véleménye. Sok gyerek szerint egyfajta presztízs jár egy egyetemi diplomával, és kevésbé értékes embernek éreznék magukat, ha nem tanulnának tovább.
A szülőket is nyomasztja
Az egyik tizenegyedikes fiú anyukája a szülők szemszögéből próbálja elmagyarázni nekem a helyzetet. Meggyőződése, hogy egyik szülő célja sem az, hogy a gyerekek megőrüljenek a sok tanulnivalótól, de tapasztalata szerint a lehető leghamarabb el kell kezdeni gondolkodni a pályaválasztáson, hiszen minél idősebb az ember, annál nehezebb elhelyezkedni bármilyen szakmában. „Ez a generáció már nem úgy fog dolgozni, mint ahogy mi, hogy pályakezdőként elhelyezkedtünk egy cégnél, és ott próbáltunk egyre feljebb jutni a ranglétrán. Nem, ők már munkahelyről munkahelyre fognak vándorolni, viszont minden egyes állásnál alapkövetelmény lesz a minél nagyobb tapasztalat és szaktudás. Már az idősebb, huszonkét éves lányomnál látom, hogy ő mennyire megküzd az álláskereséssel. Szeretne dolgozni, de sok helyen még a gyakornokoktól is megkövetelik az X hónap szakmai tapasztalatot… pedig már nem tudom, hogy mikor, vagy hogy lehetett volna korábban elkezdeni a felkészülést az életre.”
Gyarmathy szerint ez a felfogás nagyon rossz irányba taszíthatja a fiatalokat mind lelkileg, mind értékrendileg: „azt kéne megérteni, hogy teljesen felesleges a félelem, nem záródik be a kapu a gyerek előtt, ha nem veszik fel a kívánt egyetemre. Most már akárki akármi lehet diploma nélkül is, a lényeg az eladható tudás. Elsősorban a szülőknek kell leépíteniük a saját félelmeiket, és biztosítaniuk a gyereket arról, hogy semmivel nem lesz kevesebb attól, hogy nem került be az egyetemre. Alternatívákat kell keresni, mert szorongáshoz vezet, ha a gyerek nem lát kiutat. A rendszer kiskapukon próbálja áttuszkolni a fiatalokat, pedig maga az élet a nagykapu, csak a lehetőségeket kell megtalálni.”
Mitől lehet könnyebb?
Azonban túlontúl optimista hozzáállás lenne abban bízni, hogy egyik pillanatról a másikra megváltozik egy egész generáció szemlélete, így elengedhetetlen, hogy feltérképezzük a gimnazisták lehetőségeit, lehetséges alternatíváit, amik elősegíthetik a rendszerben való érvényesülést:
- Mind vidéki, mind budapesti iskolákra jellemző, hogy a pályaválasztási nap/órák keretén belül többféle szakma képviselőjével találkozhatnak a diákok, viszont sokszor éri az a vád a kezdeményezést, hogy a már amúgy is ismert munkákat mutatják be, és a slágerszakmákat népszerűsítik.
- Az Educatio-kiállítás, illetve az egyetemek nyílt napjai is a gyerekek segítségére vannak, amiket rendszerint tanítási időben tartanak. Ezekről a hiányzásokról az adott intézmény állít ki igazolást, azonban a gyerekek beszámolói szerint mind budapesti, mind vidéki iskolában előfordul, hogy csak a 11. osztályos, illetve végzős diákokat engedik el, mindemellett pedig csak két nyíltnap látogatásáról szóló igazolás elfogadott.
- Iskolán kívül is rengeteg pályaorientációs iroda, illetve kérdőív áll a kamaszok rendelkezésére, azonban fontos megjegyezni, hogy bár minden esetben ki van emelve, hogy az eredmény csupán irányadó, illetve tájékoztatójellegű, nagy a veszélye, hogy a kétségbeesett diák túl komolyan vesz egy tesztet.
A helyzet demonstrálásaként visszakerestem a felvi.hu-n, hat évvel ezelőtt kitöltött pályaválasztási tesztemet (ekkor 17 éves, 11. osztályos voltam). Az érdeklődési köröm, kompetenciáim, illetve jövőbeli munkámmal szembeni elvárások alapján a mérnöki/technikusi pálya áll hozzám a legközelebb, miközben a reál tárgyakból átlagos, vagy inkább átlag alatti teljesítmény volt rám a jellemző, ráadásul évek elteltével beigazolódni látszik, hogy a médiaszakma jobb döntés volt számomra. Bár egy esetből nem lehet általánosítani, de felmerül a kérdés, hogy megbízható-e egy teszt egy ilyen fontos döntés meghozatalakor?
Bálint pontosan ebbe a hibába esett bele, végül három egyetemet kezdett el, mindegyiket 1-1 évig bírta, de egyéb szakmákba is belevágott. Készült már közgazdásznak, gyógyszerésznek és informatikusnak is. Végül az informatika maradt, de egyetemi keretek között az sem volt eleinte befutó. Végül internetes kurzusokon és autodidakta módon fejlesztette magát miközben dolgozott baristaként, statisztaként, de még egy hajón is élt felszolgálóként. Végül egy nagy informatikai cégnél kötött ki, ahol nemcsak betanították az aktuális feladatokra, de az előléptetések megszerzése érdekében még további tanulási lehetőségeket is biztosítottak neki.
„Tizennyolc évesen csak úgy találomra jelentkeztem közgázra, szüleim is mondták, hogy az majd jó lesz, közgazdászból sosincs elég, meg a pályaválasztási tanácsadó is erősködött, hogy nekem az való. Aztán hamar kiderült, hogy nagyon unom. Ez volt a többi szakkal is. Ha nem szereted, amit csinálsz, folyamatosan kudarc fog érni, mindegy milyen okos vagy, és hamar kiég az ember. Én 25 évesen jöttem rá, mit szeretnék csinálni, és hazudik az, aki azt mondja, sosem kételkedett abban, amire végül a fejét adta, mindegy milyen fiatalon döntötte azt el. Ezért azt üzenném minden kamasznak, hogy próbálkozzanak, és ha nem jött be, merjenek változtatni! Lehet, hogy most úgy tűnik, semmi értelme, de ne hagyják magukat lerugdosni a saját útjukról, mert csak így lehet rendes felnőtt életet élni.”
A riportot írta: Vántus Nikolett