Mi van a migrációs félelmek hátterében? Bibercz Anett riportja

Vasárnap van, szokás szerint késésben vagyok a vasárnapi ebédről, ahol aranyszabály az, hogy pontban 12:00-kor emeld a szádhoz az első kanál húslevest, mert „Dél van fiam, délben kell ebédelni!” A temérdek mennyiségű rántott hús, töltött káposzta és három féle sütemény felett, ha már mindenki jó magyar szokáshoz híven annyit evett, hogy meg sem bír mozdulni, kezdődhet is a politizálás. Erre jó apropó volt a közelgő szavazás.

– Melyik az a párt, amelyik azt mondja, hogy ne jöjjenek be a menekültek?

– A Fidesz.

– Akkor rájuk szavazok!

– Olyanok ezek, mint a cigányok! Nem elég nekünk, hogy azok is a nyakunkon vannak és az adónkból élnek, még az arabokon is nekünk kell segíteni? Hát mi se tudunk megélni.

Miután mindenki kellő mértékben kipanaszkodta magát és megvitatták, hogy nincs egy olyan párt ebben az országban, akire érdemes lenne szavazni, lehet inkább el se kéne menni, jóllakva álltunk fel az asztaltól és ki-ki elindult haza, véget ért a vasárnapi ebéd.

A család már csak ilyen, nem is érdemes velük vitatkozni – gondoltam – a menekült kérdésnél már csak a gender téma tudja őket jobban kihozni a sodrukból. De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy hogyan lehetséges az, hogy Magyarország világelsőnek számít a menekültektől való rettegésben, miközben mi vagyunk az az ország az EU-ban, ahol az egyik legkevesebb bevándorló és menekült él. A Bevándorlási és Menekültügyi Hivatal 2017.december 31-ei állapota szerint, ami a bevándorolt, letelepedett és három hónapot meghaladó tartózkodást illeti, az adatok a következők:

Ezeket az adatokat megvizsgálva 61 embert fogadtunk be Magyarországra, ami elég csekély szám, mégis a Pew Research Center 2017-es kutatásai kimutatták, hogy ugyanannyira félünk a menekültektől és a bevándorlástól, mint legsúlyosabban érintett országokban élő emberek: Törökországban és Libanonban évek óta két-három millió szíriai menekült él, Libanonban ez a népességnek a negyedét jelenti. Tehát ismét felmerül a kérdés:

Miért és mitől félünk?

Persze, azt már régen tudjuk, hogy a magyar népességre jellemző az, hogy nemigen akar senkit elfogadni, legyen az szegény, külföldi, hajléktalan, cigány, más vallású, munkanélküli, fogyatékos, meleg vagy bármilyen szempontból „más”, mint az ideálisnak gondolt magyar. Miért fogadja be, sőt, igényli a magyar lakosság a kirekesztő politikusi szónoklatokat, a gyűlöletkeltést, a hazugságokat? Számos gondolat felmerült bennem, köztük az iskolázottság hiánya, torzult társadalmi kapcsolatok, kontaktok mennyisége és jellege, média befolyásoló hatása, politikai szimpátia, társadalmi státusz, stb. De akkor sem állt teljesen össze a kép.

Messing Vera és Ságvári Bence „Mi van a migrációval szembeni félelmek hátterében?” című tanulmányukban ezekre a kérdésekre keresi a választ. Ők abból az állításból indulnak ki, hogy a másság elfogadásával kapcsolatos attitűdjeink egyben tükröt is tartanak elénk: a „másoknak” tartott emberek elutasítása egyben a saját világunkban való bizonytalanságból, az önbizalom hiányából táplálkozik. De tényleg ez állhat annak hátterében, hogy a magyar társadalom a nemzetközi felmérések alapján az idegenek be- és elfogadását tekintve az egyik leginkább elutasító társadalom Európában? A tanulmány hangsúlyozza, hogy önmagában a szegénység vagy a jólét hiánya nem tesz a mássággal kapcsolatban elutasítóvá, sokkal inkább az, hogy Magyarországon egyedülállóan magas annak a társadalmi csoportnak az aránya, akiket közelről fenyeget a lecsúszás veszélye, akik folyamatos küzdelmet folytatnak az alsó-középosztálybeli társadalmi pozícióik megőrzéséért. A mindennapos bizonytalanság és fenyegetettség pedig fontos szerepet játszhat a bezárkózó és kirekesztő attitűdök terjedésében.

A másik fontos tényezőként az iskolát, a magyar oktatási rendszert hibáztatják, pontosabban a magyar oktatási rendszer évtizedek óta jellemző sajátosságait: az oktatás szelektív jellege és az ennek következtében létrejövő homogén iskolai környezet; a demokratikus normák hiánya az iskolában; az erőteljes és állandó versenyhelyzetre építő iskolai módszerek. Ezek mind az alacsony szintű elfogadásra szocializálják már nagyon korai életkortól fogva az későbbi felnőtteket. Tanulmányukban a European Social Survey (ESS) első (2002) és hetedik (2015) adatfelvételéből származó adatokat használják fel.

Bemutatják, hogy 15 európai ország közül Magyarországon a legmagasabb a státuszvesztők és a legalacsonyabb a felemelkedők aránya, és azt, hogy a rendszerváltás környékén és az azt követően szocializálódott népesség körében nagyon jelentős a két csoport befogadással kapcsolatos attitűdjei között a különbség. Írásukban azt is bemutatják, hogy melyek az oktatási rendszernek és a pedagógiai tradícióknak, gyakorlatoknak azon sajátosságai, amelyek közvetlen, de még inkább rejtett módon úgy szocializálják a gyerekeket, hogy annak eredményeként a kirekesztő attitűdökre inkább fogékonnyá váljanak, és ezeket az attitűdöket felnőttkorukra is megőrizzék.

Elgondolkodtató azonban, hogy hogyan vált ennyire bezárkózóvá egy olyan ország, amely történetileg alapvetően soknemzetiségű, amelynek az egész történelme népekkel való együttélésről, alkalmazkodásról és együttműködésről tanúskodik. Ahol szinte nem találni olyan családot, amelynek ne nyúlnának rokoni szálai Magyarországon kívülre. A tanulmányból egyértelműen kiderül, hogy önmagában a szegénység vagy a jólét hiánya nem teszi a mássággal kapcsolatban elutasítóvá a magyar társadalmat és itt jön képbe, az hogy egyedülállóan magas annak a társadalmi csoportnak az aránya, akiket közelről fenyeget a lecsúszás veszélye, akik folyamatosan azért küzdenek, hogy a nagyon gyenge alsó-középosztálybeli pozícióikat megőrizzék. Ez a mindennapos bizonytalanság és fenyegetettség pedig fontos szerepet játszhat a bezárkózni és kirekeszteni vágyó attitűd terjedésében. Ezen kívül hivatkoznak a már korábban említett magyar oktatási rendszer évtizedek óta jellemző sajátosságaira: az oktatás szelektív jellege és az ennek következtében létrejövő homogén iskolai környezet; a demokratikus normák hiánya az iskolában; az erőteljes és állandó versenyhelyzetre építő iskolai módszerek. Ezek mind már nagyon korai életkortól fogva az el nem fogadásra és a másság elutasítására szocializálják az későbbi felnőtteket.

Elmaradott iskolarendszer?

Az egyik ilyen általános jellemzőre példának hozzák fel a lexikális tudásra építő tanítást és tanulást; ahol a gyerekek és készségeik helyett a magyar iskola az elsajátítandó tudás mennyiségét tartja szem előtt. Vagyis általános az a gyakorlat, amely a tananyagot akarja „leadni” és számon kérni, nem pedig a gyereket tanítani. Ez a tananyag-központú felfogás kiveti magából azokat a gyerekeket, akik valamilyen okból kilógnak az átlagból: akár azért, mert valamilyen nehézségük adódik, akár azért, mert kiemelkedőek. Az erősen sztenderdizált tananyagot ugyanis minden gyereknek – képességeitől, érdeklődésétől, készségeitől függetlenül – egyforma mértékben kell elsajátítania.

Az átlagtól eltérő gyerekek a tanulmány szerint problémát jelentenek a magyar oktatási rendszernek. Annak a pedagógiai tradíciónak is jelentős szerepe van, amely az (egységes) tananyagot ráadásul egységes módon – azonos ütemben és módszerekkel – kívánja megtanítani. A tanároknak csak kis része veszi figyelembe a gyerekek képességeit és azt, hogy annak megfelelően oktasson és kérjen számon tudást, tananyagot; továbbá a gyereket ne egy ideál, hanem az alapján értékelje, hogy saját magához képest hogyan teljesít, mennyit fejlődik. Ez a tradíció önmagában is felerősíti a másság problémaként történő értelmezését és annak elutasítását. Legalábbis Messing Vera és Ságvári Bence kutatásai alapján.

˝…a változás mindig félelmetes.˝

Miután elolvastam a tanulmányt furdalt a kíváncsiság, vajon tényleg ez lenne az a bizonyos mumus az ágyunk alatt, ami azt suttogja a fülünkbe, hogy rettegni kell a bevándorlóktól?

Egy pár hét múlva ismét haza utaztam Debrecenbe, ahol egy kávézóban futottam össze egy régi barátommal, akiről tudom, hogy nagyon megnyugodott, amikor Debrecenben megszüntették a menekült tábort. Elmeséltem neki, amit Messing Vera és Ságvári Bence tanulmányában olvastam, mert kíváncsi voltam a véleményére, arra hogy mennyire tartja igaznak saját magára vagy a környezetére nézve.

• Sosem gondoltam arra, hogy az oktatás vagy a státusz elvesztése táplálná a félelmemet a menekültekkel kapcsolatban, de érdekes felvetések. A magyar oktatási rendszerre teljes mértékben igaznak tartom azt, hogy beszűkült és mindenkit próbálnak beskatulyázni, de nem hinném, hogy emiatt alakul ki a félelem. Inkább a komfortzónából való kilépés az, amitől tartok és a sok negatívum, amit a tévéből vagy az újságokból hallok, a rémhírek arról, hogy Németországban már 2000-re nőtt a nők ellen elkövetett nemi erőszak száma. Ez az, amitől a legjobban tartok.

Bár elmondta azt is, hogy tudja nem minden igaz abból, amit a tévében hall, akkor is hatással vannak rá a hírek, az ahogy a TV2 reprezentálja a menekülteket, akik a kerítésen próbálnak átmászni és nem tudja konkrétan megfogalmazni, mitől is fél. De mégis az lenne a legjobb ha minden maradna úgy ahogy van, mert a változás mindig félelmetes.

Az olvasott tanulmány sok olyan dolgot felvetett, amin érdemes elgondolkozni, főleg a kutatásuk eredményein, ami kimutatta, hogy az idegenellenesség, a kirekesztő attitűdök az elmúlt tíz évben nem csökkentek, sőt a külföldieket, a másságot mereven elutasítók aránya növekedett 2015 tavaszára. Az Európai Unióhoz történt csatlakozás, a munkaerő szabad mozgása a kontinens területén, a jelentős uniós források mind-mind soha korábban nem látott lehetőséget jelentettek (volna) ahhoz, hogy az ország ne csak gazdaságilag, de mentalitását tekintve is modernizálódjon. Ez nem valósult meg, és úgy tűnik, a társadalom (és a politika) a bezárkózás útját választotta.

A riportot írta: Bibercz Anett

Kép forrása: Pixabay.com