Kozmopolita. Újságíró Budapesten, történész Prágában és Párizsban, archeológus Cambridge-ben – így jellemzi magát saját Facebook-oldalán Kocsis Andrea, aki az ELTE Média szakáról indult, jelenleg pedig a Cambridge-i Egyetem régészeti kutatási asszisztense és PhD-hallgatója. Antal Lilla interjúja.
Antal Lilla, ELTE Média: Felsőfokú tanulmányaidat az ELTE Médián kezdted. Miért ezt választottad?
Kocsis Andrea: Azért jelentkeztem médiaszakra, mert volt egy idea a fejemben az újságírásról, mégpedig az, hogy fel akarom erősíteni a hangtalanok hangját. Azután egy évre rá elkezdtem a régészetet, de továbbra is haladtam előre a médiával, egészen a mesterszakig. A régész szakra pedig azért jelentkeztem, mert gyerekkoromban ez volt az álmom, nem tudtam elengedni, ezért inkább megcsináltam. Az egyetem alatt mentem el az első ásatásra is, egészen addig csak maguk a műemlékek érdekeltek, a középkori kövektől például megbolondultam, anyukámnak el kellett fogadnia, hogy most a gyerek odamegy és megöleli a templomot. Ahogy meg kutatni kezdtem, rájöttem, hogy ez ténylegesen kifuttatható egy akadémiai pályára, és akkor nekiálltam keresni a lehetőségeket. Ebben segített a TEMA Erasmus Mundus nemzetközi mesterprogram.
A TEMA európai mesterképzéseivel tanulhattál Párizsban és Prágában. Milyen élményeket adott ez a lehetőség?
Az elején utáltam. Van a kiköltözés utáni első négy hónap, amikor úgy érzed, hogy szenvedsz, azután meg rájössz, hogy soha az életben nem akarsz innen elmenni. De ezáltal jöttem rá arra is, hogy a világ kinyitható. Én egyszerre gondolkodom történelmen, régészeten és médián, ezt szerettem volna valamilyen formában egyesíteni, és egyedül Cambridge-ben találtam ilyen szakot, ami pontosan rám volt írva.
Mesélj egy kicsit erről a szakról, amiben egyesül a média, a történelem és a régészet!
Valójában a kulturális örökség politikáját vizsgáljuk ebben a cambridge-i intézetben, ahol dolgozom. Azt nézzük, hogyan teremtünk maguknak múltat és örökséget. Én ezen belül kifejezetten konfliktusokkal foglalkozom, a háború utáni narratívák, illetve a háborús emlékezet követése érdekel. A média pedig ott jelenik meg ebben, hogy nagyon jól lehet narratívaváltozást követni médiafigyeléssel. Jelenleg azzal foglalkozom, hogy az első világháború centenáriuma hogyan zajlott le nacionalista szempontból Európában, ehhez nagyon sok sajtóterméket elemzek a jelenből és a múltból is. Én úgy gondolom, hogy a média egy rövidtávú emlékezetgenerátor, ami meg tudja jeleníteni a környező emlékezetet és annak narratíváját is, ezért ami a médiában történik az olyan, mintha kis zárványokat csinálnál egy diskurzusról. Ami meg történelem és politika.
Foglalkoztál már korábban hasonló témával?
Igen, még a médiaszakon kezdtem. György Péter volt a témavezetőm, majd a demonstrátora lettem. Egyszer csak azt mondta, Andrea, itt van ez az emlékmű. Keresse meg, hogy mikor bontották le, és szerezzen róla valami fényképet! Kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű. Fél évet dolgoztam rajta, mire rátaláltam, mikor törölték el ezt az emlékművet, képi forrás pedig nem nagyon volt róla. És akkor rájöttem, hogy ebben sztori van, olyannyira, hogy meg is csinálhattam szakdolgozatnak. Ez volt a Rákoskeresztúri hősi temető és emlékmű elfelejtésének története. Felismertem, hogy ebben van potenciál. Azt figyeltem meg, hogy Közép-Európában eltűnt az első világháborús emlékezet, érdekelt, vajon miért van ez a csend.
A TEMÁ-n Párizsban és Prágában a két világháború közötti periódust és a szocialista időszakot vizsgálva azt néztem, hogyan reagált a rezsimváltásokra a cseh és a magyar nacionalizmus és az első világháborús emlékezet.
Egyszer aztán betelt a pohár, és azt mondtam, hogy én többet halott katonával nem vagyok hajlandó foglalkozni. Volt egy olyan rémálmom is, hogy az a húszezer katona, akinek eltörölték a sírját Budapesten, az ágyam körül ül. Ezért Cambridge-be egy sokkal régészesebb témával jelentkeztem, azt vizsgáltam, hogy a székesfehérvári romok és romkert ásatása, az ottani királysírok kezelése hogyan alkalmazkodott a mindenkori politikához a 19. században és a két világháború között.
Mit szóltak Cambridge-ben ahhoz, hogy Székesfehérvárral szeretnél foglalkozni?
Leginkább nem tudták kiejteni. Lengyel témavezetőm van, egy nagyon határozott, karakán, pink hajú nő, akit – bármennyire is laza a kapcsolatunk – azért nem lehet képen röhögni, mikor reménytelenül próbálja kimondani, hogy Székesfehérvár. De Cambridge-nek az az előnye, hogy eléggé nemzetközi, Kelet-Európával viszont nagyon keveset foglalkoznak. Meg általában a nacionalizmus és a régészet összefüggésének vizsgálata Magyarországra vonatkoztatva eléggé fehér foltnak számít.
Korábban viszont elég sokat dolgoztál a médiában.
Igen, nagyon szerettem újságot írni. Diákmédiumoknál indultam, sok ideig dolgoztam például a MOHÁ-nál. Aztán a mesterszak alatt a kötelező gyakorlatomat a HVG-nél töltöttem, amiért végtelenül hálás vagyok, mert egyből bekerülhettem a ténylegesen független média mélyvizébe. Ott nem kávéfőzéssel bízták meg a gyakornokot, hanem a különböző rovatok között kellett forogni és írni, aktív munkát vártak el. Pont most a választások idején döbbentem rá, hogy négy éve ilyenkor eredményváróról tudósítottam. De rengeteg más helyre is eljutottam, voltam például Brüsszelben meg Strasbourgban az Európai Parlamentben. Végeredményben az itthon rovatba kerültem be, nagyon szerettem a szociális kérdéseket és imádtam felgöngyölíteni az átlagemberek történetét. Írtam cikket szociális szépségszalonról, meg nagyon sok női kérdésről, például szülésről, hétköznapi emberekkel foglalkoztam, akik épp az önkormányzat ellen küzdenek. Fergetegesen izgalmas volt, hogy befogadott egy újságíró közösség, annak ellenére, hogy gyakornok voltam. Csodálatosak voltak a szerkesztőim is, Bogár Zsolttól tanultam meg mindent az újságírásról, de később Kiricsi Gáborral is nagyon jól tudtunk együtt dolgozni, aki korábban maga is ELTE Médiás volt. A gyakornokságot követően külsősként is dolgoztam nekik, összesen nagyjából három évig.
Eszerint a Kislány a föld alatt című, sztorizós régészeti történeteket feldolgozó blogodat se referenciamunkaként kezdted el írni?
Nem, pusztán szenvedélyből. Mindig megpróbálom összeboronálni azt, amit csinálok. Akkortájt együtt végeztem a régészetet meg a kommunikációt is, és azt figyeltem meg, hogy akkoriban borzasztóan nem kommunikáltak a régészek kifele. Nem tudták kifejezni, mit miért csinálnak, pedig ezeket meg kell mondani, ha támogatást akarnak. Ezért én elkezdtem írogatni, azt akartam megfogni, hogyan lehet személyes történeteken át, pusztán sztorizgatva ismeretet terjeszteni. Teremtettem magamnak egy alteregót, ez lett a Kislány a föld alatt. Igazából ez nekem stílusgyakorlat is volt, meg kellett találnom, mik azok a dolgok, amiket meg lehet fogni egy olyan száraz történetben, mint egy ásatás.
Külföldön miért nem újságírást kezdtél el tanulni?
Több közéleti elhivatottság kellett volna ehhez a munkához, különösen a mostani médiaszituációban. Tudni, hogy nem mindenkiből lesz főszerkesztő, egyik napról a másikra élni, TB nélkül külsősként dolgozni… Ehhez olyan elhivatottság kell, mint amilyen a médiás barátaimnak van. Ők tényleg bevállalták azt, hogy ez az életük. Nekem volt más életem is. Sajnos még mindig minden nap hiányzik az, hogy ezt csináljam. Nagyjából öt évig dolgoztam itthon a médiában, ugyan nagyon az alján, de azért aktívan. Ennek hátat kellett fordítani, amikor azt mondtam, hogy Anglia, mert érteni kell a közéletet, benne kell lenni egy ismeretségi körben, nagyon birtokában kell lenni a nyelvnek, és nemcsak a nyelvnek, hanem a stílusnak is. Ezt pedig nulláról kell kezdeni odakint, külföldön.
Tavaly a mesterszak elvégzése után elkezdted a PhD-t. Mi motivált, hogy ennyi diploma után még tovább tanulj?
Mindegyik felvételi katalógus azt írja, hogy legyél szerelmes a munkádba, én pedig imádom a témám és tényleg nagyon szeretek kutatni. Képes vagyok étlen-szomjan ülni valamilyen anyag fölött, és észre se veszem, hogy eltelt a nap.
Elő is fordult már ilyen?
Igen, bár olyan beadandókat már nem kell csinálnom, mint korábban egyetemistaként, de sokszor töltöttem éjszakákat a könyvtárban itt is, Párizsban is. A párizsi könyvtárban előre le lehetett foglalni egy boxot éjszakára, Cambridge-ben meg kártyás belépés van, ott csak annyit kérnek, hogy az utolsó kapcsolja le a villanyt.
Jelenleg mi fér bele még az idődbe a kutatás mellett?
A nyelvtanulás alapvetően a hobbim, épp középegyiptomi nyelvet tanulok. Emellett zenélek és táncolok. Szerencsére az én kolim a legtáncosabb, ott lehet a kedvencemet, a zoukot is csinálni, ami egy brazil eredetű révülős társastánc. Kórustag vagyok az egyetemen egy szimfonikus kórusban, meg a saját kollégiumi kórusomban, ahol kórus ösztöndíjas vagyok. Mostanában rákaptam a kamarazenére is, van egy hegedűs és egy csellós barátom, velük zenélek együtt. Szerintem a zene tartotta bennem a lelket, meg a kritikaírás. Ha valamikor szeretnék újságíró lenni Angliában, akkor valami olyasmihez szeretnék kerülni, mint a London Review of Books. Én most színikritikákat írok a The Tab nevű egyetemi magazinnak, szerencsére Cambridge-nek nagyon jó színházi élete van. Ez azért is jó, mert portfóliót épít, így maradhatok egy kicsit újságíró.
Mihez kezdesz a PhD után?
Szeretnék továbbra is kutatóként dolgozni, valószínűleg ez az, amihez értek. Szívesen maradnék bent az intézetben, megpróbálok mindent megtenni, hogy látható legyek: kutatási asszisztens vagyok, bárki bármit kérhet, én megcsinálom, igyekszem hasznos lenni. Elkezdtem kint statisztikával foglalkozni, megpróbálom azokat a kutatási részeket elvégezni, amiket társadalomtudósként nem tudnak megcsinálni, ebben tudok nekik segíteni, mivel régészeti természettudományt tanultam itthon az ELTÉ-n, így maradt egy kis természettudományos érdeklődésem. Kódolni tanulok, hátha webfejlesztéssel lehet kezdeni valamit. Remélem, hogy a továbbiakban is meg tudnak tartani valamilyen posztban. Bármennyire is hiányzik az újságírás.
készítette: Antal Lilla