Varró Szilvia 18 éven át volt újságíró, oknyomozó újságírói munkájáért Pulitzer-emlékdíjat kapott. Ő alapította meg az X Kommunikációs Központot, ami nemrég nevet váltott és Aeffect Commucationsként él tovább. Varró Szilvia az ELTE Média után újságíró, majd számos díjat magáénak tudható kommunikációs szakember lett.
Az Eltén német és holland szakon is tanultál. Ezek után miért éppen a média tanszékre esett a választásod?
Nagyon szerettem a német és holland szakot, de azt éreztem, hogy ezeken keresztül csak a világ egy nagyon szűk szegmense válik hozzáférhetővé. Miközben szenvedélyesen érdekelt a politika, a közélet, és a média. Amikor a kilencvenes évek elején bekerültem a média tanszékre, olyan volt, mintha friss levegőt szívnék be. Intellektuálisan sokkal kíváncsibb, vitatkozóbb és persze sokkal elitistább közeg volt a médián. Az első György Péter óráról szinte mámorosan álltam fel, hogy a felét se értem, hogy van hova fejlődni.
Hogyan kerültél be a médiába?
Színésznő akartam lenni, a szüleim viszont rendőri pályára szántak – mind ebből egyenesen következik az újságírás. Szóval: eszem ágában sem volt az újságírás. A Tilos Rádióban volt egy feminista műsorunk egy barátnőmmel, de az inkább aktivizmus volt. Vörös T. Károly, a Népszabadság későbbi főszerkesztője, akkori írásgyakorlat tanárom kérdezte meg egyszer, hogy nem lenne-e kedvem gyakornokoskodni a Népszabadságban, mert a külpolitikai rovatba pont kerestek valakit, én meg beszélek pár nyelvet. Kellett a pénz, ezért egy őszi napon beballagtam a Bécsi útra, és elindultam a szamárlétra legaljáról. Az első félévben két mondatos híreket írtam és sokat szalajtottak sonkás zsömléért meg kávéért a büfébe. 8 hónap után írtam meg az első cikkecskémet Irakról, alatta a VSz monogrammal – nagy flash volt.
Melyik médiumnál tudtál a legjobban kibontakozni?
Ez a kilencvenes évek közepi Népszabadság még borzasztó hierarchikus volt, finoman szólva sem volt előnynek fiatalnak és nőnek lenni. Még nagyon a rendszerváltáskori hatalmi struktúrák működtették, elavult és nehézkesen mozduló média volt. A pozíciók egy részében még a rendszerváltáskori szerkesztők ültek: hihetetlenül nagy tudású, de számomra nagyon autoriter stílusúak. Másfél év után a hajléktalanságról írtam meg az első komoly cikkemet a Narancsba. Ott találtam igazán önmagamra, ott lettek támogató szerkesztőim, akik hagyták, hogy csináljam, amit akarok, és mikor látták, hogy működik, bízni is kezdtek bennem.
Mit gondolsz a mai újságírók tényfeltáró cikkeiről? Mennyit változott azóta?
Szerencsére sokkal többen végeznek sokkal alaposabb munkát. Szélesebb eszköztárból meríthetnek, és most nemcsak a drónokra vagy az időmegtakarító Skype-ra gondolok, hanem többek közt az adatokhoz való hozzáférésre, a munkát segítő számtalan adatfeldolgozó app-ra. Csodálatos lett volna, ha 15 éve is módunk lett volna globálisan információk után kutatni, hozzáfértünk volna nyilvános adatbázisokhoz, vagy adatvizualizációval mondhattuk volna el a történeteket. Sokkal erősebb ma az ezekkel kapcsolatos állampolgári tudatosság is, ami szintén segíti az újságíró vagy egyéb oknyomozó munkáját. És miközben az internet boom persze sok mindent tönkretett az újságírásban, jóval több szereplőnek nyitotta ki a piacot, demokratikusabbá téve az információhoz való hozzáférést. Talán csalóka a közösségi média miatt, de mintha nagyobb hatása is lenne a megjelenő anyagoknak – de lehet, hogy ez a sok kis bubble miatt van, és valójában többnyire éppúgy nem történik semmi, mint 15 éve.
2010-ben Pulitzer-emlékdíjat kaptál tényfeltáró újságírás kategóriában. Ez milyen hatással volt Rád?
Vízválasztó volt: most akkor ezt elértem, hogyan tovább. Kocsi Ilonát leszámítva nem volt előttem olyan női szerepmodell, hogy egy már nem fiatal nő mit érhet el a médiában. Nem nagyon láttam, hogy 59 évesen vezető pozícióban ülök a magyar sajtóban. És megkérdőjeleztem azt is, hogy pontosan mit is értem el a díjakon túl: változott-e valami a cikkeim hatására. Nyilván ma egy újságíró a közösségi médiának köszönhetően jóval több visszajelzést kap és az felerősíti a vélt hatást, de én anno bizonytalan voltam, hogy mire is jutottam. Picit személyes kudarcomnak tartom és a rebellis természetemnek tulajdonítom, hogy a mainstream médiában nem sikerült tartósan meggyökereznem. Ugyanez a nyugtalanság vezetett viszont a saját cégalapításhoz.
Mi volt a legmegrázóbb szituáció, ami Veled megtörtént a munkád során?
Bosszantó volt, amikor egyszer 7 hónapos terhesen egy szélsőjobboldali rendezvényen egy ismert vezető fogadkozott, hogy kirugdossa belőlem a gyereket, és megindult felém. Egy másik ismert szélsőjobboldali pedig karakánul megvédett és közénk állt. Sokkoló volt a baloldali kormányok idején megtapasztalni a baloldali szerkesztőségben megnyilvánuló cenzúrát. De a legmegrázóbb a cigánygyilkosságok voltak, hogy pár órával a gyilkosságok után ott volt az ember a helyszínen. Ez mindenképp abba az irányba lökött, hogy vagy nagyobb hatású dolgot kell csinálni, vagy nem érdemes kisebbel beérni. Az élet és halál kapujában nagyon tisztán látszott, hogy mi mennyit ér.
Az oknyomozó újságírásból a PR területére tértél át. Ennek mi volt az oka?
Szerettem volna hatékonyan, egy csapattal megerősítve kommunikálni társadalmi ügyeket, erre hoztam létre az XKK-át, ami az első társadalmi ügyekkel foglalkozó ügynökség Magyarországon. Több emberhez akartam eljutni és ez sokkal inkább sikerül egyébként, mint újságíróként, ahol eljutott az ember mondjuk tízezrekhez, most pedig néha vannak olyan lehetőségek, ahol százezrekhez. És ki is szerettem volna magamat próbálni egy olyan szerepkörben, hogy hogy tudok egy csapatot igazgatni, milyen vezető vagyok.
Sok kampányt készítettetek. Ezekből melyik a kedvenced?
A Hello90-nel az első szavazókat szerettük volna mozgósítani a választásokra, meggyőzni őket, hogy érdemes elmenniük szavazni, bárkire is. Összejött egy csapat különböző hátterű fiatalokból, és olyan elképesztő dolgokat hoztak össze, mint a Ne szavazz 25 alatt! kampányvideó, vagy egy csomó más totál egyedülálló kontent, amit hitelesen tudtak elmondani a saját generációjuk számára. Rettentő sokat tanultam tőlük, hogy például hogyan kell az Y-nal együttműködni, mire kattognak és mitől ódzkodnak általában. Nem mellesleg rengeteg díjat is bezsebeltünk a Hellóval.
A Bőrük volt a bűnük a 2008-2009-es romagyilkosságok áldozatairól szóló virtuális megemlékezés. Milyen hatást értetek el ezekkel a kisfilmekkel és a közönség, hogy fogadta ezeket?
A társadalmi kampányokkal Magyarországon az a baj, hogy a legfontosabbra, a mérésre nincs pénz. Számaim a nézettségi adatokra vannak, sok százezer emberhez ért el a kampány. A legfontosabb számomra az volt, hogy a roma Holokauszt emléknapon számos céget és nem balliberális szervezetet kerestünk meg, hogy tegyék ki a videókat, és ehhez rengetegen csatlakoztak. Több templomban levetítették a filmeket sikerül – erre is büszke vagyok.
Most egy új céget indítottál, az Aeffect Communications and Consultingot. Miben lesz ez más, mint az XKK?
Kinőttük az XKK kereteit, sok szempontból: az XKK nonprofit cég volt, a sikeres kampányok hatására pedig egyre több ügyfél jelentkezett. Hétfős csapatommal egyre több dolgot tanulunk és egyre újabb dolgok érdekelnek minket, ilyen például az employer branding, vagyis hogy hogyan lehet hatékonyan megtalálni, elkötelezni és hosszú távon megtartani a munkavállalókat. Közben elvégeztem a CEU-n egy MBA , ott is sokat tanultam cégvezetésről és a piacról.
A CEU-n tanultakat tudtad hasznosítani a cégnél?
Nagy kihívás, hogy egy 18 éven át egyedül dolgozó újságíró hirtelen az intuíciótól vezérelve céget kezd építeni – nulla pénzügyes vagy stratégiai tervező tudással. Meg kellett tanulni embereket motiválni, például nálam jóval fiatalabbakat. Hiába végeztem el 3 egyetemet a CEU előtt, fogalmam sem volt olyan alapvető kérdésekről, amelyek nélkül a mai világban már nem lehet eligazodni. Muszáj volt negyvenévesen visszaülni az iskolapadba.
Mik a terveid a jövőre nézve?
Nagyon érdekel engem is és a csapatomat is, hogy hogyan lehet egy-egy területet, települést fölfejleszteni, tőkét, turizmust, munkát, munkaerőt odavonzani. Lehetséges-e kicsiben elkezdeni valami változást, ami jó a helyi és környékbeli embereknek. És van egy rakat egyéb ötletünk, mind iszonyú izgalmas és szigorúan titkos.
Szerző: Milassin Lilla