D. Tóth Kriszta író, újságíró, UNICEF magyarországi nagykövet, a WMN online magazin alapító-főszerkesztője. Számos televíziós műsor ismert arca.
Miért pont az ELTE média szakot választottad, amikor egyetemre készültél?
Célirányosan készültem az újságírói pályára. 16 évesen nyertem egy ösztöndíjat kaposvári gimnazistaként. Az amerikai nyári iskolában egy újságírói kurzusra kerültem be, ahol 6-7 héten keresztül mindennap részt vettem az újságíró képzésen és annyira magával ragadott az angolszász típusú újságírás, hogy amikor hazajöttem, tudtam, hogy mindenképpen újságíró szeretnék lenni. Az ELTE média szak akkoriban indult, mi voltunk a harmadik évfolyam.
Mire tanított az ELTE, milyen lehetőségeket nyújtott neked?
Komoly kisebbségi komplexusokkal kerültem az egyetemre. Angol nyelv és irodalom volt a főszakom és a kommunikáció és média volt a minorom. Képzelj el egy vidéki kislányt, aki egyszer csak a fővárosba kerül, hátország nélkül. Elkezdtem olvasni a Magyar Narancsot azért, hogy tudjak úgy beszélni, mint a pesti lányok és fiúk. Volt egy szubkultúra, amibe én nem tartoztam bele. Nem tudtam mit kezdeni a vidéki gyökereimmel. Az más kérdés, hogy azóta eltelt nagyon sok év és most már nagyon büszke vagyok arra, ahonnan jövök, a „vidékiségemre”. De nehéz volt számomra a beilleszkedés, de persze idővel sikerült. Barátságok születtek és a tanáraim is nagyon jó fejek voltak. Szakmai mentorom lett például Elek János, akitől a tévés mesterséget megtanultam. Az első televíziós munkámat is az egyik média szakos tanáromtól kaptam. Például ezt abszolút a média szaknak köszönhetem.
Mi volt a legmeghatározóbb élményed az egyetemen?
Az első nagy élményem az volt, hogy György Péter óráin meg se mertem szólalni, hiába volt véleményem úgy éreztem, hogy jövök én ahhoz, hogy Péter verbális oppulenciájához hozzátegyek bármit? Hiába olvastam el a Habermas alapkötetet, mindenből felkészültem, de nehéz volt megtanulnom azt, hogy az én véleményem is számít. Ez az élmény a mai napig él bennem azzal együtt, hogy György Péterrel tiszteljük egymást. Inkább vicces már ez az emlék. Kiemelhetném ezen felül Elek János tévés óráit, ami miatt végülis elkezdtem tévézni. Mellette nem lehetett nem beleszeretni a szakmába. A TV3-ba hívott néhányunkat dolgozni, ami nagyon emlékezetes volt. Fontos alap.
Az egyetemen mindenki visszafogott, csendes lánynak ismert. Mi volt a változás oka?
Én fokozatosan nyíltam ki. Ma sem vagyok egy extrovertált személyiség. Soha nem tudtam eljátszani egy szerepet, csak magamat tudom adni. A TV3-ban komoly szerkesztők „fogták a kezünket” és bontották ki a szakmai személyiségünket. Itt kezdődött bennem ez a bizonyos nyílási folyamat. De ez egy folyamat a mai napig tart.
Honnan jött az ötlet/késztetés a WMN magazin létrehozásához?
Amikor eljöttem az MTV-től hagytam magamnak egy kis gyászidőszakot. 2013 januárjában, amikor felmondtam, nem tudtam, hogy mihez fogok kezdeni. Elkezdtem írni, két regényem is megjelent az átmeneti időszakban. Egyrészt volt mondanivalóm, másrészt a facebookon megmaradt a közönségem és úgy tűnt, van igény a mondanivalómra. Emellett médiafogyasztóként nem találtam olyan felületet, ahol prémium minőségi női történetmesélés zajlik. Ugyanakkora a WMN egy életmód magazin, amit férfiak is olvasnak. Ahol az olvasó is alakítója a tartalomnak, ahol kiderül, hogy a nőknek is van öniróniája, humora, karcos véleménye. Ahol az anyaságról nem csak úgy van szó, mint egy rózsaszín máz. A női létnek a sokféleségét meg lehet mutatni. Kellett egy ilyen „tökös” oldal. A második regényem összes bevétele ebbe a vállalkozásba csorgott bele. Kiadó és szponzor nélkül megpróbáltam és számomra is meglepően gyorsan indult be, találta meg a közönségét.
Milyen akadályokba, nehézségekbe ütköztél ez alatt és hogyan győzted le ezeket?
Talán a honlapszerkesztés volt az első, amit jó lett volna, ha tanulunk az egyetemen. Kezdetben WordPress alapon indult a WMN, iroda nélkül. Ahogy nőtt az oldal, egyre sürgetőbb volt a szerkesztőség. Eleinte otthon az ebédlőasztal mellől töltöttem fel mindent. Számtalanszor volt olyan helyzet, hogy azt éreztem, hogy elhamarkodottan publikáltam valamit. A másik, amit szintén nem tanultunk anno, hogy hogyan kell médiavallálkozást alapítani. Egy ideig nem is volt üzleti tervem. Megtanultam, hogy kell írni és lassan vállalkozóvá váltam. Pedig nem véletlenül nem a közgázra mentem. Piaci viszonylatban még ma is picik vagyunk, a hatásunk azonban már nagyon is mérhető. És önállóak és függetlenek vagyunk. Nagyon sok munkát kell belerakni, de közben szabad emberként alkotunk.
Hogyan tudnád jellemezni a WMN-t?
Nagyjából 24 órát tudnék beszélni a WMN-ről megállás nélkül. Független, szabad, alkotóközösség által létrehozott, prémium női fókuszú életmód oldal, ahol bármiről lehet beszélni és annak az ellenkezőjéről is. Történeteket mesélünk, és személyesek vagyunk. Ehhez tartjuk magunkat. Sok az „énkontent”. Úgy érzem, hogy a „wmnes” stílus egy picit megváltoztatta a női lifestyle kommunikációt. Ennek hatását sok helyen látjuk és ez a munkánknak a legnagyobb elismerése.
Az “Elviszlek magammal” című interjúsorozat keretein belül ki(k) az(ok), akivel/akikkel nagyon szívesen készítenél interjút, de eddig még nem került rá sor, és miért őket választanád?
Ez egy heti műsor, elég sok munka van benne. Én vagyok egy személyben a producere, riportere, szerkesztője és a rendezője is. Emellett van egy operatőr/vágó illetve a gyártásvezető. Szóval mi hárman csináljuk, és minden hétre előállítunk egy minőségi fél órát. Előfordul, hogy úgy érzem, elég volt, nincs több ember, nincs több kérdés, de aztán valahogy mindig jön egy jó forgatási nap, és újabb lendületet veszek. Szívesen elvinném magammal a magyar televíziós nagyjait például Vitray Tamást, Friderikusz Sándort és Frei Tamást, illetve ismert YouTubereket is. Van akivel, sokkal nehezebb egyeztetni, mint gondolnád. Hosszú Katinkára is vártunk egy évet. Éppen a Gyárfás Tamás ügy után jött, amiről nem akart beszélni én mégis ötször kérdeztem rá. Volt, aki azt írta: két Iron Lady csapott össze a kocsiban. Újságíróként nem tehettem meg, hogy ne kérdezzek rá az aktualitásra, akár többször is. Tény, hogy ez nem megszokott a magyar képernyőkön. De a végére egy nagyon jó beszélgetés kerekedett belőle.
Lányodat, Lolát nem szívesen mutatod meg a nagyközönségnek, pedig a munkásságodban jelentős szerepet kap. Mi a zárkózottság oka?
Ez egy fontos dilemmája volt az életemnek. Attól, hogy én ezt a szakmát választottam, nem éreztem úgy, hogy eldönthetem azt helyette, hogy az ő arcképe ott szerepeljen a Nők Lapjában minden héten. 5 éves koráig írtam Magyarország legolvasottabb női printmagazinjában a Lolával az élet rovatot és úgy éreztem, hogy az egy dolog hogy én írok a gyerekszületésről, családdá válásról, mint univerzális témáról, de a férjemmel együtt nekünk az már nem fért bele, hogy a történet mellé odarakjuk a gyerek arcát is. Meghúztunk egy erős határvonalat, amely a mai napig él. Lola már 12 éves és beszélgettünk is sokat erről, volt, hogy szeretett volna szerepelni, de mondjuk másnap már mégsem annyira. Nekünk ez így működött jól. Elfogadom persze azt is, ha ezt más máshogy látja.
Milyen terveid vannak még a jövőre nézve? (újabb könyv stb.)
Nagyon szeretnék írni, de a szépírás jelenleg luxus az életemben. Nagyon kevés időm marad rá. Ez most az életem nagy dilemmája, hogy hogyan oldjam meg. Nagyon nehéz cégvezetőként, gyakorlatilag három munkát végzek egy személyben és próbálok élni is mellette. Tervezek egy novelláskötetet, mert talán műfajilag könnyebb lenne kivitelezni, mint mondjuk egy nagyobb lélegzetvételű regényt. Szóval alakul, hogy a következő egy éven belül újra írni is kezdjek.
szöveg: Gregus Vivien