Halász Glória az ELTE-n tanult film- és média szakon, azóta már sok díjat bezsebelt dokumentumfilm rendezőként, legutóbbi filmje pedig Palo Alto-ban kapott nemzetközi reflektorfényt, ahol idén novemberben megnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat a UNAFF (United Nations Association Film Festival) filmfesztiválon. BA-s hallgatónk, Papp Fruzsina interjúja és fotói.
Épp most nyertél egy díjat az indiai savtámadások női áldozatairól szóló, Rupa butikja című filmeddel újra, ezúttal Amerikában.
Igen ez nagyon aktuális, öt napja jöttünk haza Amerikából.
Milyen érzés, hogy ezt a díjat a te filmed kapta meg?
Az biztos, hogy még soha nem volt ilyenben részem. Külön rendkívülivé tette a helyzetet, hogy személyesen is ott lehettem. Teljesen őszintén mondom, hogy abszolút nem számítottam rá, úgyhogy remegő kézzel vettem át a díjat, még fel sem fogtam a jelentőségét. De az, hogy az előválogatás során 600 film, majd a fesztiválprogram 60 filmje közül ezt a saját erőből készített magyar filmet választotta egy független nemzetközi zsűri, ami az ENSZ-hez köthető, hatalmas elismerés. Azért örülök ennek különösen, mert így maga a téma is nemzetközi reflektorfényt kapott. A fesztiváligazgató elmondta a díjátadón, hogy ez egy utazó filmfesztivál, amelynek lesznek még különböző állomásai Amerikában, ezeken szintén meg lehet majd tekinteni a filmet. Biztos, hogy így be fogja tudni tölteni a küldetését, hogy elvigye az ügy és a lányok küzdelmének hírét a világban. A Rupa butikja korábban már kapott két díjat, a legjobb filmnek járót a WOMEN Media Arts and Film Festival-on, Ausztráliában, a másikat pedig a legjobb dokumentumfilm kategóriában a Barcelona Planet Film Festival-on, Spanyolországban. Nemrég pedig elnyerte a Prvi Kadar International Film Festival nagydíját Szarajevóban, Bosznia-Hercegovinában. De az, hogy Amerikában, egy ilyen presztízsű eseményen személyesen ott lehettünk, nem sokszor adatik meg az életben.
Miért pont az ELTE Film- és Média szakot választottad, amikor felvételizned kellett?
Amikor végeztem a középiskolában, először az ELTE jogi karára kezdtem járni, de három hónap után otthagytam, rájöttem, hogy nem igazán az én világom. Utána újra felvételiztem, aztán valahogy adta magát, hogy az ELTE-n belül maradjak. A filmelmélet, filmtörténet és kommunikáció-média szakra jártam. A film szakon belül nagyon erős volt a gyakorlati képzés, Szabó Gábor és Sós Mária osztályába jártam, a médián belül pedig rádió és televízió szakirányra, egy ideig rádiójátékokat is csináltam az ELTE-n, és a Magyar Rádióban is dolgoztam. A dokumentumfilmezéssel pedig Pálos György kurzusán ismerkedtem meg
Ott jött az is, hogy rendező szeretnél lenni, vagy már korábban ez volt az álmod?
Abszolút ez érdekelt. Igazából azért mentem oda, mert úgy gondoltam, az elméleti háttér megismerése fontos a gyakorlat szempontjából is. Nagyon kevés kivételt leszámítva, nem is publikáltam soha filmmel kapcsolatos cikkeket. Érdekes, hogy tánc témakörben viszont a mai napig jelennek meg interjúim. Emellett nagyon korán, 21 évesen elkezdtem rádiózni, ott voltam a Radio Q indulásának pillanatában, aztán az évek során különböző intenzitással, de mindig része volt az életemnek.
Mi volt a legemlékezetesebb egyetemi emléked, amire szívesen gondolsz vissza?
Szívesen emlékszem vissza arra, amikor néhány csoporttársammal Szabó Gábor osztályából a Magyar Televízió Kultúrház című műsorának vendégei lehettünk, ahol a vizsgafilmjeinkről beszélgettünk, az enyém egy Csehov-adaptáció volt. A Hargitai Henrik által vezetett Egyetemi Rádióhoz is kötődik egy, ahol két barátommal csináltunk egy műsort. Nagyon érdekes vendégeink voltak, és emlékszem, egyszer a Magyar Boszorkányszövetség vezetőjét hívtuk be, nagyon meg voltunk szeppenve. De sok kedves emlékem van, szerettem az egyetemre járni.
Mi volt a kedvenc tárgyad az egyetemen?
Nagyon szerettem Vincze Teréz musical kurzusát. Előtte is kedveltem a műfajt, de nála láttam először például az All That Jazz című filmet, ami meghatározó élmény volt, és az is tetszett, hogy az órákon egy sokak által nem komolyan vett műfajról lehetett komolyan, szakmai kontextusban gondolkodni. Nagy hatással voltak rám az azóta elhunyt André Szőts magyar-francia producer órái is. A filmtörténeten belül pedig a némafilmkorszakot, a korai hangosfilmek világát és az olasz neorealizmust szerettem a legjobban.
Az egyetem után, amikor lediplomáztál, hogyan folytatódott az utad?
Mivel már az egyetem alatt intenzíven dolgoztam, csak később volt időm lediplomázni, de már 2011-ben elkezdtem filmeket csinálni, illetve a rádiózás mellett majdnem öt éven át voltam egy színházi társulat kommunikációs menedzsere.
Hogyan jöttek aztán a dokumentumfilmek? Hiszen az indiai savtámadás áldozatokról szóló Rupa butikja, a a cirkuszi artistákról szóló Mi ez a cirkusz? és a bohócdoktoros Dr.Lala is díjnyertes filmek.
Mondhatjuk, hogy ezt a véletlen hozta, illetve biztosan van bennem egyfajta szociális érzékenység és türelem, ami ehhez kell, és szerepet játszott benne Pálos György szemináriuma is. Az óráján ki kellett dolgozni egy filmtervet, az enyémből pedig létre is jött egy egész estés film, ez volt a Vasfüggöny, ami a Váci Börtön színházának tagjairól szólt. Utána folyamatosan egész estés dokumentumfilmeket csináltam. Rendeztem közben videoklipeket, reklámokat is, most pedig az első egész estés fikciós filmet készítjük elő, de a dokumentumfilmektől sem szakadok el, továbbra is szeretnék több területen mozogni.
Rendszerint a művészetet és a társadalmat ötvözöd a dokumentumfilmjeidben, miért pont ezt a kettőt?
Ebben semmilyen tudatosság nincs, de tényleg tendenciának tűnik, ahogy az is, hogy a kontrasztok érdekelnek. Két szélsőséges helyzet szembeállítva egymással. A börtönszínház esetében például az, hogy be vannak zárva egy börtönbe, de a színház segítségével kirántják magukat ebből a közegből és van egyfajta – legalább lelki – szabadságuk. A Dr. Lala bohócdoktorról készült filmben a nevetés, a humor áll szemben azzal, hogy a bohóc súlyosan beteg gyerekeket látogat. Az artistákról szóló Mi ez a cirkusz? című filmben pedig a hihetetlenül kemény utat és a sokszor megrázó személyes történeteket mutatjuk meg a csodák, a varázslat mögött. A Rupa butikja olyan Indiában élő lányokról szól, akiket savtámadás ért, össze lettek törve, de mégis felállnak ebből a helyzetből, és egy álomba kapaszkodva kiteljesítik magukat.
A Rupa butikja Indiában játszódik. Magyar filmrendezőként, hogy jutott eszedbe, hogy Indiában forgass? Miből van erre keret?
Nem igazán volt rá keret, a forgatás saját büdzséből zajlott. Gyerekkorom óta érdekelt India, már akkor, amikor még nem is jártam ott, aztán először hét évvel ezelőtt el is jutottam oda, és ez a vonzalom tovább erősödött. A savtámadásokról évekkel ezelőtt olvastam egy cikkben, és azonnal úgy gondoltam, erről lehetne filmet készíteni. A főszereplőnk esete különösen érdekes. Gyerekkora óta érdekelte a divattervezés, és akkor sem adta fel ezt az álmát, amikor savtámadás áldozatává vált. Szerintem ez egy nagyon érdekes helyzet, hiszen a szépségről vagy a divatipar által diktált sztereotípiákról is elgondolkodtat, és talán felül is bíráljuk ezeket magunkban. A két évvel ezelőtti látogatásomon találkoztam kint egy teljesen véletlenül szakmabeli fiatalemberrel, Praaful Chaudharyval, aki az akkori filmes osztályával járta az utcákat, és megkért, hogy szerepeljünk a vizsgafilmjükben. Jóban lettünk, és éveken keresztül tartottuk a kapcsolatot. Végül ő segített a Rupa butikja forgatásának megszervezésében is, másfél éven keresztül zajlott az előkészítés. A csapat tagja még Hatvani Balázs, a film operatőre és velem együtt co-producere, illetve Osváth Gábor, a magyarországi producer.
Mikor és hol láthatjuk majd a filmjeidet, mivel az interneten még nem érhetőek el?
A Vasfüggöny decemberben, a Dr. Lala januárban látható majd a HírTV műsorán, a Mi ez a cirkusz? televíziós premierje hamarosan várható, a Rupa butikját pedig egyelőre leginkább fesztiválokon láthatja a közönség.
Az interjút és a fotókat készítette: Papp Fruzsina