Elég sokféleképpen definiálnak téged. Újságíró, rádiós műsorvezető, előadó, civil aktivista – melyiknek gondolod magad leginkább?
Mindegyiknek, felváltva. Három fő területen mozgok: a nyilvánosságban leginkább előadóként és véleményújságíróként vagyok látható, alkalmazott újságíróként és kommunikációs tanácsadóként kevésbé vagyok előtérben. A társadalmi célú kommunikáció a területem. Ott nem mutogatom magam, hanem másoknak segítek megszólalni. Bármelyiket csinálom éppen, azt igyekszem a többi területtel összeegyeztetni. Nekem az fontos, hogy lássam az értelmét a dolognak, amivel foglalkozom.
Az egyetemi évek alatt is érdekelt az aktivizmus?
Már középiskolásként is ebben utaztam, de akkor ez még nem létezett valamiféle identitásként. Ha volt valami disznóság a gimiben, én azt megírtam a gimnáziumi lapba és akkor azt betiltották. Ezt akkoriban bajkeverésnek hívták. Nem volt nekem ilyesmi a fejemben, hogy aktivista leszek. Nem az volt soha, hogy „hmm de tüntetnék valamit…” De aztán mindig voltak ügyek, amikben tenni akartam valamit. Ilyen volt a 2006-os tandíj-tervezet. Az ellen szerveztük meg az első Hallgatói Hálózatot.
Hogyan indult el a Zöld Pók?
Amikor a Népszabadságnál gyakornokként videóztam, elküldtek mindenféle helyekre tudósítani, ahová egyszerűen nem mentem el. Nem érdekeltek a hétköznapi témák. Viszont sokat videóztam az akkoriban megszaporodott tüntetésekről, flashmobokról, a Kétfarkú Kutyáról, környezetvédelmi témákról. Néhány ilyen film után kezdtek civil szervezetek felkérni, hogy forgassak nekik is. Az első Zöld Pók film a környezetbarát takarítószerekről szólt. Az volt a szlogenje: „az igazán makacs szennyeződések eltávolításához használjon férfit!” Hamar kiderült, hogy a hazai civil szférának hatalmas és izgalmas felhalmozott tudása van, amit színesen, szagosan, jól érthetően kellene elmagyarázni. Ebből született a Zöld Pók Filmműhely.
Miért döntöttél úgy, hogy szabadúszóként működsz tovább?
Igazából mindig szabadúszó voltam. Talán pont azért mert egy ilyen katalizátor-szerű figurát nem tart meg egy szervezet. Az ilyen típusú emberek nem arra valók, hogy állandóan bent legyenek valahol – ha csak nem úgy, hogy egy szervezet mások segítésére van kitalálva, mint a Zöld Pók. De ahogy egy pszichológust se egy ember tart el, az alkalmazott újságírókat sem. A munkám nagy része valójában tanácsadás, ugyanakkor persze újságírás is. Nem egyszerűen odamegyek egy szervezethez és megcsinálom, amit lediktálnak, hanem felmérem a helyzetüket, a nyilvánosság nyújtotta lehetőségeket, meg azt, hogy ők éppen aktuálisan mit bírnak el, és ahhoz igazítva készítek el egy-egy filmet, írok cikkeket, elhelyezem azokat, vagy sajtózok, ha épp arra van szükség.
Több politikai témájú műsorban is szoktál szerepelni. Egyszer azt nyilatkoztad, hogy annak ellenére, hogy a 4K!-nak voltál szóvivője, nem képviselsz politikai pártot. Mit gondolsz, lehetséges lehet manapság itthon a nyilvánosságban szerepelni és kikerülni a politikai beállítottság kérdését?
Politikai nézetet azt képviselek, elég határozottan. Markáns baloldali ember vagyok és ezt nagyon következetesen csinálom is. Intézményhez azonban nem tartozom. Sokszor megkérdezik, hogy kinek a nevében beszélek. Egy intézmény vagy csoport adhatna védettséget, de akkor nem azt mondanám, amit gondolok, hanem azt, amit mondanom szabad. A saját lábon állás megnehezíti a dolgomat, de szerintem ebbe bele kell állni. Sokmindenkitől hallom, hogy „én ezt nem engedhetem meg magamnak mert 3 gyerekem és lakáshitelem van.” Szoktam is mondani, hogy soha nem kerestem annyit, hogy egy bank adjon nekem lakáshitelt, úgyhogy ne kezdjünk el azon veszekedni, kinek nehéz és kinek nem.
Az integritás olyasmi, amibe érdemes befektetni.
Jelenleg a média előterébe kerültek a civil szervezetek. Relevánsnak tartod a problémát, amelynek kapcsán most tőlük zeng a sajtó?
A sorosozás, vagyonnyilatkozatozás és más hasonló bajkeverés arra való, hogy túlterheléses támadás formájában megbénítsanak szervezeteket. Amíg egy koncepciós eljárással hadakozol, addig se a szakmai munkádat végzed, a kapacitásodat pedig felzabálja a szélmalomharc a hatalommal. Nyilván bármilyen kormány kezére dolgozik, hogy a magyar társadalom nagyon keveset tud arról, hogyan működnek a civil szervezetek és az miért oké,hogy ők pénzzel gazdálkodnak, vagy hogy miért lehetnek ott fizetett munkatársak.
Hogy érted, hogy a magyar társadalom keveset tud a civil szervezetekről?
Valószínűleg sokkal többet tudnak a civil szervezetekről annál, mint ami történetté szerveződik a fejükben. Iszonyú nagy felelőssége van a médiának és a közoktatásnak abban, hogy a magyar társadalom semmit nem tud a szervezeti formákról. Azt sem tudja iszonyatosan sok ember, hogy mi egy KFT, mi egy vállalkozás, nemhogy egy nonprofit szervezet. Ezeket sehol másutt, mint a közoktatásban lehet és kell elmagyarázni. Egy demokráciának szánt államban a civil szféra is ellát állami feladatokat. Ezt érdemes lenne tudni és tudatni. Nem unalmunkban szaladgálunk mezítláb és kiabálunk, hogy „jogszabály, jogszabály!” A jogi képviselet, az érdekképviselet, az oktatás, a szociális szolgáltatások, az ártalomcsökkentés is mind-mind az államnak a feladata. A civileknek azért jár erre pénz mert közben ők az állam feladatát vállalják át. Ezzel egyébként maguk a kormányzati szervek sincsenek tisztában. Ha van átfogó kommunikációs feladat, akkor az ennek a megértetése lenne.
Véleményed szerint létezik egy általános diskurzus a mai magyar társadalomban azokról a kérdésekről amelyeket a civil szervezetek képviselnek?
Sokan hivatkoznak arra, hogy nem tud eleget a közönség. Érdemes ezen a rubikkockán fordítani egy keveset. Kommunikációs ügyekben mindig forgatni kell azt a kockát, ha szembetalálkozol valamilyen megoldhatatlannak tűnő dologgal. Ha például az a problémád, hogy a közönség nem tud eleget, akkor biztos lehetsz benne, hogy valamit elrontottál, mert a közönség az nem lehet hibás. A közönség előzetes tudása egy körülmény – olyan, mint az időjárás.
Már elég régóta hallgatjuk ezt, hogy a gonosz buta magyar lakosság nem ért semmit és mégis ő tehet mindenről. Ez egy marhaság. A közönség felkészületlensége miatt elsősorban az állam hibás: a közoktatás dolga volna felkészíteni az állampolgárokat a demokráciában élésre. Ugrálni is kell ezért az oktatásügy fején és be kell rajtuk hajtani ezt a munkát. De rajtuk kívül elsősorban a média felelős ezért.
Nem lehet Jancsi bácsinak nekiesni a kukoricás szélén, hogy te buta ember, hogy nem néztél utána, teszem azt, a Helsinki Bizottságnak. Hol nézne utána? És mikor? Az nem az ő dolga. A sajtó dolga, hogy ezeket a dolgokat felelősen közvetítse. De a magyarországi sajtó ellene áll ezeknek a bizonyos fajta elköteleződéseknek, főleg a kicsi ügyeknek.
A bevett etikett szerint a társadalmi ügyektől elhatárolódik a médiamunkás, miközben egyébként az ő feladata lenne ezekről a dolgokról hírt adni. A médiamunkás felelőssége ezeknek az elesett, elhallgatott, nehezen reprezentálható embereknek a felkeresése. Velük nehéz szót érteni, munkás dolog őket jól megjeleníteni. De az nem a civilek dolga, hogy ők könnyen érthetőek legyenek, az az újságíró dolga, hogy megértse és mások számára is érthetővé tegye őket.
Mindez furcsa módon visszavezet ahhoz, amin most mindenki siránkozik, hogy mi van a tények utáni világgal, mert már az olvasók jobban hisznek egy facebook posztnak, mint a rendes újságoknak. Ez többek között annak köszönhető, hogy a közönség tekintélyes része évtizedeken keresztül vagy nem volt reprezentálva egyáltalán, vagy kifigurázva, nyomorpornóként voltak bemutatva. Nem gondolom, hogy nekik valamiféle internalizált öngyűlöletből tényleg olvasniuk kellene ezeket a lapokat, amikben csak azt látják viszont saját magukról, hogy ők mekkora hülyék, vagy hogy nincsenek is.
Azt a médiának meg kell szolgálnia, hogy az olvasó őt akarja olvasni. Bármilyen felelős médium az a saját függetlenségét azzal építi ki, hogy van neki saját társadalmi bázisa. Az olvasóit nem gyarmatosítania kell, hanem saját oldalára állítania, és ilyen értelemben meg is szolgálni a figyelmüket. Cserébe azok az emberek, akik egy jó szocioriportban, szépen feldolgozott helyi ügyben megkapják a nekik járó értő figyelmet, azok oda is teszik magukat. Ők lesznek a legelkötelezettebbek, akik a leginkább hajlandók pénzt és időt áldozni bármely ügyért, benne a független sajtó ügyéért. A középosztály középrétege és attól lejjebb élő emberek azok, akik a leginkább hajlandóak pénzt és időt áldozni dolgokra. Nagyon is érdemes beléjük invesztálni, ha mást nem, akkor figyelmet meg reprezentációt. Az olvasókba, a nézőkbe, a közönségbe kell befektetni.
Készítette: Hantó Fruzsina