Kommunikációt és művészettörténetet hallgatott az ELTE BTK-n Bátorfy Attila, aki jelenleg az Átlátszó újságírója és a CEU ösztöndíjas kutatója. Nemrég egy átlátszós projektötletükkel nyertek a Google Digital News Initiative európai pályázatán, az ELTE médiaszakán és a Metropolitan Egyetemen pedig adatújságírást tanít.
Az Átlátszóval megnyertétek a Google Digital News Initiative pályázatát az Üvegzsebfigyelő alkalmazásotok ötletével. Mesélnél róla?
Hadd ne magunkkal kezdjem, mert nemcsak mi nyertünk, hanem a Mérték és a Russmedia is, és kevesebb figyelmet kapott, hogy tavaly pedig a Transparency International és a Mediaworks is, ami azt jelenti, hogy több olyan médiás innovatív ötlet is van Magyarországon, amelyet a Google európai központja támogatásra érdemesnek talál, ez pedig jó üzenet is lehetne a hazai média tulajdonosai felé. Az Üvegzsebfigyelő valamilyen állapotban eddig is létezett az Átlátszón, de amikor a Google kiírta az újabb kört, akkor jött, hogy ennek egy jelentősen továbbfejlesztett változatával lenne érdemes pályázni. Az ötlet abból fakadt, hogy van egy jogszabály, az Üvegzseb-törvény, amely az állami szerveket kötelezi bizonyos gazdálkodási, szerződéses és személyi állományi adatai nyilvánossá tételét, ám ezek ritkán frissülnek, hiányosak, ha egyáltalán vannak, de a nem teljesített kötelességnek semmiféle szankciója nincsen. Arra gondoltunk, hogy mi segítünk, és egy robot, amely pásztázza a körülbelül nyolcszáz állami szerv honlapjait, értesítéseket küld az érdeklődőknek a frissülésről, az állami szervnek arról, ha nem frissül, és egy algoritmus majd havonta szégyen- és becsületfalat fog készíteni a legrosszabbul és legjobban teljesítő szereplőkről. A becsületfalra azért van szükség, mert számos állami szerv teljesíti a törvényi kötelezettségeit és ezeket is érdemes kiemelni és díjazni valamilyen formában. De ők kevesebben vannak. Azt is meg kell jegyezni, hogy számos állami szerv nem szándékosan nem tesz eleget a jogszabályban előírtaknak, hanem mert nem tudnak róla, hogy nekik ez kötelességük, de olyan is van, hogy a központosított hisztéria keveri bele őket abba, hogy titkolózzanak, vagy agresszívek legyenek és állandóan várják a felsőbb utasítást, hogy mit szabad és mit nem szabad csinálniuk. Miközben ott a törvény.
Beszéljünk még egy kicsit a jogszabályi környezetről. Mennyire kedvez az oknyomozó újságírásnak?
Korábban csak annyit mondtam volna, hogy a jogszabályi környezet semmivel nem rosszabb, mint máshol, csak a gyakorlatban sokszor nem működik a törvények betartása. Most azt mondom, hogy emellett az állam szándékosan szűkíti a nyilvánosság törvényes lehetőségeit az őket érintő közügyek megismerésében. Tisztában vagyok azzal, hogy az én álláspontom szélsőséges, mert azt gondolom, hogy minden olyan adatot, információt, amelyet közpénzből állítanak elő, automatikusan, kérés nélkül nyilvánossá kellene tennie az állami szektornak, ráadásul nagyon szigorú határidővel és közzétételi protokollal, ezek hiányát és elmaradását pedig személyes felelősség és anyagi szankciók megállapításával kellene kikényszeríteni. Ez alól csak nagyon speciális adatkörök lennének kivonhatók. De látszik, hogy egyfelől szankciók nincsenek, másfelől tényleg nehezebb adatokhoz hozzáférni, mint néhány évvel ezelőtt. Az állami szektor ritkábban akadékoskodott, tudta, hogy ha Excelben kérem, akkor nem befénymásolt, PDF-be mentett táblázatot kérek, és alapvetően kevés vitánk volt arról, hogy amit kérek, az közérdekű adatnak minősül-e vagy sem. Nyilván akkor is bepróbálkoztak, akkor is voltak adatigénylés-perek, de a jogszabályi környezet az újságíróknak kedvezett. Most, hogy egyre több beruházást, szerződést, állami céget akarnak kivonni az infotörvény hatálya alól, jelentősen szűkül a megismerhető információk köre.
Tudnál mondani jól teljesítő állami szereplőt?
Az infotörvénnyel kapcsolatban igen. Pár évvel ezelőtt a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium egy közérdekű adatigénylésre futárral, cédén küldte meg a szerkesztőségbe a kikért adatokat abban a formátumban, amiben kértem, és amikor írtam, hogy fájlhiba miatt nem tudom megnyitni a dokumentumot, elküldték még egyszer a következő napon. Azt tudom, hogy ott egy jogásszal leveleztem, és fel sem merült bennük, hogy amit kikérek, az nem közérdekű adat. De jó tapasztalatom volt a Szerencsejáték Zrt.-vel is. De ezek évekkel ezelőtt voltak.
Az Üvegzsebfigyelő is adatalapú projekt, de újságíróként is leginkább adatokkal foglalkozol. Hány adatalapú cikked jelent meg és egyáltalán, mit tartasz adatújságírásnak?
Talán száz körül lehet. Ezekbe beletartoznak azok is, amelyekhez grafikont készítettem, de korábban is léteztek ilyen cikkek, csak grafikon nélkül. De ezeken nem is nevezném adatújságírásnak, inkább gazdaságinak vagy közéletinek, amelyekhez készültek illusztrációk. Jóval kevesebb volt az olyan, amelyek eleve valamilyen adatszerzésből indultak ki, az volt a fő tartalom, illetve annak valamilyen vizuális megjelenítése és nagyon kevés szöveggel is megállták a helyüket. És még kevesebb volt a sok munkával járó adatprojekt, de éppen most dolgozunk több ilyenen is és a végeredménye nem feltétlenül cikk lesz.
Ki tudnál emelni ezek közül egyet, amelyik kifejezetten jól sikerült?
Ami talán Magyarországon kívül is téma volt, az a 2006 és 2014 közötti állami reklámköltésekről szóló cikkem volt, amit még a Kreatív reklámos szaklapnál készítettem. Masszív anyag lett, amit ma már nem így csinálnék meg, pedig nincs két éves. Sokkal rövidebben, tömörebben, közérthetőbben írnám meg, és az adatvizualizációk között is van olyan, amit legszívesebben eltakarítanék a netről, mert egészen egyszerűen borzalmas. Persze a tanulási folyamatban helye volt, csak beleszerettem abba, hogy egyedül is képes vagyok ilyet csinálni. Másfelől meg műveletlen voltam ezen a téren, azt gondoltam, hogy a bazári grafikonok lesznek a célravezetők, mert olyan szép színesek. Most meg fogom a fejem, hogy ezeket hogyan adhattam ki a kezeim közül. Szóval nem mondanám, hogy jól sikerült, inkább azt, hogy az talán a legismertebb.
Emlékszel még arra, honnan kaptad az inspirációt ahhoz, hogy ezzel foglalkozz?
Az első lépés az volt, hogy megnéztük, hogy a kormány hogyan rendezi át a plakátpiacot. Klasszikus oknyomozás az állam foglyul ejtéséről, de abban még alig volt adat. Aztán arra voltunk kíváncsiak, hogy mennyi pénzt tud Simicska Lajos a felülről irányított piactorzítással kivenni. Az volt az első alkalom, hogy számunkra óriási mennyiségű adattal találkoztunk. Kaptunk egy hatvanezer soros adatbázist, amit én szépen A5-ös lapokra kinyomtattam, celluxszal összeragasztottam őket és a szerkesztőség padlóján szövegkiemelővel kerestem benne a fogalmam sincs mit. Eszembe sem jutott, hogy az Excel mindenre képes, amire nekem szükségem lenne. Miután megtanultam az Excelt használni, utána az volt a kihívás, hogy ezeket az adatokat hogyan lehet értelmes módon bemutatni anélkül, hogy leírnék ötvenezer számot egymás után. Ekkor még Excelben készítettük a grafikonokat. És ezután jött a nagy simicskás cikk, amiről annyi elképzelésem volt az elején, hogy ha elkészül, akkor nem Excelben készített grafikonokat akarok használni, hanem interaktívvá akarom tenni és ehhez kellett találnom egy eszközt. Ahogy egyre többet foglalkoztam a kérdéssel, úgy futottam bele abba, hogy amit csinálunk, annak az a neve, hogy adatújságírás, több tucatnyi szájt és blog foglalkozik vele. Akkor szembesültem először azzal is, hogy ennek van története, elmélete, vannak nemzetközi sztárjai és versenyei és elkezdtem követni, hogy mit csinál a Washington Post, a New York Times, a Guardian, a Vox vagy a Bloomberg ebben a témában, vagy Nathan Yau, Andy Kirk, Nicolas Kayser-Bril, Alberto Cairo és Simon Rogers.
Milyen nehézségei vannak ennek a típusú újságírásnak?
Nem is nehézségnek mondanám őket, inkább buktatóknak. Az első, hogy szeretünk nagyon megbízni az adatokban, azt gondoljuk, hogy azok megbízhatóbbak, mint a személyes forrásaink. Eközben elfelejtjük feltenni azokat a kérdéseket, hogy az adott adatokat ki és milyen szándékkal gyűjtötte és tette közzé? Sokszor egyébként még szándékos manipulációt sem kell sejtenünk, egyszerűen még a legjóindulatúbb, szakmailag tisztességes ember is könnyen hibázik az adatok rögzítésekor. De nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar állam 1990-ig üzemszerűen hamisította a hivatalos statisztikákat, ha egyáltalán közreadta őket, ami napjainkra annyit biztosan jelent, hogy könnyen találni olyan embereket, akikkel elhitetik, hogy valami magasztosabb cél érdekében kozmetikázniuk kell az adatokat. De ugyanilyen szkeptikus vagyok a saját magam által gyűjtött adatokkal szemben is, sajnos én is hibáztam már mondjuk nullákkal, de ez az elemzéskor könnyen kibukik és korrigálható a megjelenés előtt. A másik buktató, hogy ha valamit nagyon be akarunk bizonyítani, vagy valamit nagyon cáfolni akarunk. Ilyenkor hajlamosak vagyunk az adatok között szelektálni, vagy nem vesszük figyelembe, hogy más adatok éppen ellentmondanak nekünk. Szóval újságíróként szeretünk a saját narratívánkat alátámasztó adatokat használni, miközben vakok vagyunk más adatokra. Ami pedig a legnehezebb, az az adatok helyes bemutatása. Pedig könnyen tanulható, nincs sok ökölszabály, mégis nagyon sok helytelen adatvizualizáció van, és még csak rosszindulatot sem kell feltételezni. Egyszerűen nem tanultuk, hogy miért nem szabad manuálisan megnyújtani egy grafikont, mire való a vonaldiagram és mire mondjuk a kördiagram, vagy miért kötelező a koordinátatengelyeket nullától kezdeni az esetek 99 százalékában.
Mi az oka annak, hogy kevesen foglalkoznak itthon adatújságírással?
Azért ez a munka nem sokban különbözik a hagyományos újságírói munkától, csak más az információ forrása. De a kérdései ugyanazok, valamint sokat kell olvasni és írni is mellette. Nyilván az adatokkal foglalkozó újságírónak tudnia kell az adatokat beszereznie, rendszereznie, elemeznie és valamilyen absztrakt vizuális formában megfogalmaznia is, de ez nem relativitáselmélet. Tényleg könnyen tanulható lenne, és míg korábban azt láttam, hogy a legtöbb újságíró sírva fakad az Exceltől, most már az van, hogy a szerkesztőségekben van igény erre a tudásra. Szerintem fél- egy év és a legtöbb szerkesztőségben lesz is olyan újságíró, aki legalább alapszinten tud eszközöket, szoftvereket használni és nem kell majd állandóan a grafikushoz rohangálnia, ha szükség lesz három grafikonra a cikkbe. A nagyobb adatalapú projektek viszont drágák és időigényesek, és nem is biztos, hogy pénzre fordítható hozadéka van, így ezekben nem lesz áttörés, mert a legtöbb szerkesztőség üzemi szinten is nehezen fenntartható. Azt nem mondanám, hogy egy ilyen projekt még mindig luxus, de figyelembe kell venni, hogy kiesik egy-két újságíró, terhet ró az egyébként millió más feladattal ellátott fejlesztőre, dizájnerre.
Milyen jövője van hazai és nemzetközi szinten az adatújságírásnak?
Az adatújságírás most divatos, de nem lesz örökké az. Aki tud adatokat kezelni, az nem lesz semmivel sem jobb újságíró annál, mint aki nem, inkább csak lesz számos kiegészítő tudása az eddigi eszköztára mellett. Szépen-lassan ezek a szoftverek egyre több újságíró eszköztárába be fognak épülni, olyan lesz majd, mint a diktafon, a Google-keresés vagy a filter az okostelefonos fotóalkalmazásban.
És az oknyomozásnak?
Az utóbbi néhány év trendje az volt, hogy az oknyomozás egy jelentős része nonprofit médiás startupokba vándorolt át, és ez ugyanúgy igaz a nagy nyugati piacokra is. A média tulajdonosi szerkezete annyi szálon kötődik a politikai és üzleti érdekekhez, hogy a legnagyobb elérésű szájtok esetében is azonnal mennek a telefonok, miközben a nagy nyilvánosság mellettük áll. Sokáig a sok tulajdonos és világnézet kiegyenlítette egymást, amiről az egyik nem írhatott, azt a másik megírta, és így nem sérült a nyilvánosság és a botrány akkor is botrány volt, ha a mi oldalunk követte el. De mivel a nagy médiakonszernek tulajdonosai és részvényesei egyre több más üzletben is vastagon érdekeltek lettek, amihez egyre többször kellett a politika hozzájárulása is, ezért nyilvánvalóan szűkültek a kívülről egyébként függetlennek tűnő szerkesztőségek lehetőségei is. A kisebb, kiszolgáltatottabb, érzékenyebb piacokon nyilván gyorsabban végbemennek ezek a folyamatok, és talán hamarabb is jelentkeznek. Az első, üzleti érdekek miatt szétszélesztett oknyomozó csapat a legendás Manager Magazin szerkesztősége volt, jóval a 2010-es kormányváltás előtt. Akkor még volt hová menni. Az Origónál felmondó újságírók csak egy része tudott a hagyományos médiában elhelyezkedni, a többiek meg elindították a Direkt36-ot. A Vs.hu széthullása után nagy nehezen találtak még munkát más szerkesztőségekben, de többen pályaelhagyók lettek. A most bezárt Népszabadság újságíróinak meg már nem nagyon van hová menniük.
Magyarországon mennyire van igény tényeken alapuló cikkekre, szemben a véleménycikkekkel?
Az utóbbi évek történései azt mondatnák ki velem, hogy egyre kevesebb igény van rá. Nagyon közhelyes dolgok jutnak eszembe, például az, hogy csak olyan cikkeket olvasunk szívesen, amelyek megerősítik a meggyőződésünket, az annak ellentmondókat pedig figyelembe sem vesszük, vagy hajuknál fogva előrángatott vélekedésekkel harcolunk a tényekkel szemben. Végső soron mindnyájan azt gondoljuk, hogy a valóságot és az igazságot mondjuk el, és azt gondoljuk, hogy a másik egy alternatív valóságban él. Mindenesetre azt látom, hogy az interpretációra, bele- és félremagyarázásra, a tények torzítására most mintha nagyobb lenne az igény, de ennek nem szabad befolyásolnia a munkát. És ez sem tart örökké.
De így nem sérül a sajtó őrkutya szerepe?
Szerintem minden héten születnek kiváló újságíróteljesítmények, cikkek, elemzések, oknyomozások. Felváltva és egymással is versenyezve hozza a sztorikat többek közt az Index, a 444, a Direkt36, az Átlátszó vagy hozta a megszűnt Népszabadság. Inkább az a baj, hogy kevés és egyre kevesebb emberhez jutnak el ezek az információk, és az a tendencia, hogy a nyilvánosság darabokban van. Öt-hat évvel ezelőtt az országos botrányokról minden orgánum beszámolt, a közmédia is. Ma a magyar média fele a közmédiával kiegészülve egyfelől elhallgatja a legsúlyosabb kormánypárti korrupciót is, másfelől 0-24 órában tolja a propagandát. Ha el is jut egy-egy botrány a kormánypárt híveihez, akkor vagy azt gondolják, hogy koholmány, vagy azt, hogy még mindig jobb, ha az övéik lopnak, mintha a kommunisták vagy a liberálisok lopnának. Fel sem tételezik, hogy mindkettő ugyanolyan káros, miközben a 2010 előtti legnagyobb korrupciós botrányok garmadáját pont azok az újságírók és médiumok tárták fel, akiket ma folyamatosan hazaárulóznak meg sorosbérenceznek.
Varga Adrienn
Borítókép: Kalaitzidisz Dimitrisz