Az én mamám. Sokszor összekapunk, néha egymás agyára megyünk – állítólag azért, mert nagyon hasonlítunk – és igen, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy már 77 éves. Viccelődök azzal, hogy képes mindenben a rosszat látni, és olyan maró cinizmussal él, ami kevesek sajátja. Na de mi van emögött? Egy világháborúban született kislány, egy ’56-ot átélő gyerek, egy fiatal nő, aki túlságosan keveset lehetett boldog élete szerelmével, egy 37 évesen megözvegyült, két gyerekes anya és valaki, aki azóta sem tudott túllépni a fájdalmán. Őt, Gács Valériát kérdezem én arról, milyen szórakozási lehetőségei voltak, hogyan élt, amikor annyi idős volt, mint most én.
Demeter Anna írása.
Milyen érzéssel tölt el, ha visszagondolsz a húszas éveidre?
Nehéz megszólalni. Természetesen elsődlegesen nagyapádra emlékszem, ő volt az én fiatalságom. Egyébként elővettem az albumot, nézegettem, lehet, hogy van olyan kép, amit te sem láttál még.
Megmutatja a nagy zöld albumot, sorra a fényképeket magáról és nagypapámról, akit nem ismerhettem. Olyan szépek és szerelmesek, én sem tudok megszólalni. Erre a kezdésre nem számítottam, hát jó, majd ülünk itt csendesen. Radnóti jut eszembe:
,,Kedvesem messze van és hogy szép maradjon, fürdetem néha könnyeimben…”
Hány éves vagy ezen a képen? (Mama gyönyörű, nyári ruhában ül és mosolyog úgy, ahogy ritkán látom.)
Ezen, kérlek szépen, 21. Ez Mátraháza, a nászutunk. 1960 tavaszán találkoztunk először, amikor beléptem a munkahelyemre. Akkor voltam 20 éves, adminisztrátor voltam, művezetők között öt férfival! De a tisztelet megvolt.
Milyen szórakozási lehetőségek voltak a hatvanas években? Hova jártatok bulizni?
Ezeknek a községeknek mint Alsógöd, ahol én születésemtől fogva élek, vagy Dunakeszi, ami még nagyobbnak számít, saját kultúrházuk volt. Ma ezek a művelődési házak. Itt rendeztek sokszor előadásokat, klubdélutánokat, hétvégén táncos mulatságokat. Az én korosztályom többsége ide járt. Amit erről el kell mondanom, hogy itt jobban összetartottak a fiatalok, tényleg beszélgettek egymással, a fiúk felkérték a lányokat táncolni, főleg, amikor már nem kellett szülői kíséret. Én gimnazista koromban mentem először, akkor még kellett.
Ezt hogy kell elképzelni? Szemmel tartották minden lépéseteket?
Azért volt ott büfé, ki lehetett menni egy-egy italra, de igen, inkább a fiatalok táncát figyelték. Gondold el, mit csinálna most egy 17 éves, ha elkísérné az anyukája egy buliba.
Rád tipikusan igaz, a ,,bezzeg az én időmben” mondat minimum napi egyszeri használata. Mikor kezdődött?
Akkor, amikor láttam, hogy ti már másképp éltek. Már anyukádék is szabadabban gondolkodtak, például divatba jött a házibuli, amit én nem igazán értettem. Emlékszem, amikor már terveztük nagyapáddal, hogy együtt fogunk élni, de még nem voltam a menyasszonya, meghívott a családja szilveszterezni. Zenét hallgattunk, táncoltunk, elszaladt az idő. Na de ekkor még nem volt ám divat, hogy a lány ott alszik a fiúnál, vagy a fiú a lányos háznál. Legalábbis az én ismeretségi körömben nem. Mivel ott voltak a szülei, rábeszéltek, hogy maradjak. Géza kint a sezlonyon, én bent az anyja mellett. Reggel korán indultunk, hazakísért, és apám már várt a kapuban. ,,Várd meg míg elvesznek feleségül!”– mondta. Ezt éreztem én is, amikor anyukád elkezdett kimaradozni itthonról.
Visszatérve a te szórakozásodhoz. Elégedett voltál a lehetőségekkel? Hogy nézett ki például egy szombat estéd?
Nem kellett ahhoz szombat este, nekem a legfőbb szórakozásom a mozi volt. Dédnagyanyád volt a mozi pénztárosa, ezt azért élvezte a rokonság. Végül is minden filmet láttunk, hétköznap volt két előadás, hétvégén három. 22 éves koromban már anya voltam, megszületett a nagybátyád. Ilyenkor, arra a két órára, a nagypapára bíztuk a gyereket. Azért hangsúlyozom, nem napokra, nem egy hétre. Jártunk színházba is, a szakszervezetben volt közönségszervező, kultúrfelelős, lehetett bérletet venni. József Attila Színház, Operett. A Csárdás királynő, A mosoly országa… sosem felejtem. Honthy Hanna, Németh Marika, Galambos Erzsi, Sárdi János, ezek még színészek voltak.
Ebben az időszakban természetes volt, hogy mindenki fiatalon szült?
Ki hogyan döntött. Voltak olyan kiemelkedő fiúk lányok, akik tovább tanultak főiskolán, egyetemen. Nem volt olyan zsúfoltság, mint ma, megválogatták kit vesznek fel. A lányok nagy része igyekezett, hogy 20-25 éves korukra megtalálják a párjukat. Ez nem társadalmi elvárás volt, hoztuk otthonról. Ezt most lehet, hogy szeretnék visszahozni, bezzeg az én időmben (nevet), természetes volt.
Mi a véleményed a mai huszonévesekről?
Tisztelet a kivételnek, de nem túl jó a helyzet. Mutatok neked egy könyvet. Huszti Péter Kik vagytok hé? Ha ezt elolvasod, megérted miről van szó, nem csak a színészekre, a fiatalokra is le lehet vezetni.
Nézem a könyvet, ahol kinyitotta, rögtön tudom, melyik sorra gondol. Zenthe Ferencről ír egyébként itt Huszti. ,,Tenkes kapitányától tanultak ifjú nemzedékek hazaszeretetet, bátorságot, hűséget, férfiasságot, makacs kitartást.” Tovább olvasom. ,,Alázatosan, odaadással fogott neki minden új kihívásnak (…) körülötte változhatott és változott is minden, neki nem kellett változnia. Önmaga maradt.” Ránézek mamára.
Na látod, ez az, ami sok fiatalból hiányzik ma. Elfelejtik azt, hogy ők is lesznek majd idősek. A szülőknek, a családi háttérnek hatalmas felelőssége van, ahogy az iskolának is. Sokan beleesnek abba a hibába, hogy mivel nekik nem úgy alakult az életük, ahogyan tervezték, ezért a gyerekeiknek mindent meg akarnak adni. Én sem indultam túl fényesen, tényleg annyit akartam, hogy nekik jobb legyen. Az a baj, hogy ez átfordulhat abba, hogy a gyerek már mindennel kapcsolatban azt érzi, neki ez jár. Néha ránézek ezekre a mai fiúkra és rögtön visszahoznám a katonaságot. A lányoknak meg megmondanám, ne nézegessék magukat hibákat keresve a testükön, úgy mázolva magukat, hogy az ideáljaikra hasonlítsanak. Vannak ezeknél fontosabb dolgok is. Mindenki olyan fenemód be akarja bizonyítani, hogy ő a tuti, és ami eltűnik, az önmaga.
Hol lehetett ismerkedni a közösségi házakon és a mozin kívül?
Főleg én ugye Alsógödről beszélek, de tudod milyen jó érzés, hogy itt mindenki ismerte a másikat? Fiús mamák, lányos mamák, egész más volt. Például a húsvéti locsolás. A fiúk ilyenkor bejöhettek a házba, máskor csak a kapuig, tudod, vagy hazafelé megengedtem, hogy a biciklimet tolják. Ilonka barátnőmmel már kamaszlányként alig vártuk a húsvétot, készültünk. Ezek a fiúk csapatban jártak, még most is tudom az összes nevet.
Elkezdi sorolni a neveket, mutatja az ujján. Negyediknél jár, megáll, azt mondja, itt baj volt, merthogy az Ilonkának meg neki is tetszett… na de megoldották.
Most már a húsvéti tojás sem divat… mi ezt úgy élveztük, beszélgettünk, izgultunk.
Ma milyen szórakozási lehetősége van egy fiatalnak szerinted?
Mostanában valahogy úgy eldurvul minden. Amit hallok, ijesztő. Ezek a fesztiválok, amik az italról, a drogokról és hasonlókról szólnak. Lehet persze az is, hogy én zárkózottabban éltem/élek itt, ezért másképp ítélem meg.
Nem bánod/bántad a zárkózottságot? Elképzelted milyen lenne máshol fiatalon?
Én ilyesmin nem gondolkoztam. Azért nem, mert olyan volt a férjem, hogy a te apukádon kívül még egy ilyet nem tudok mondani. Miért vágyakoztam volna, amikor ez boldoggá tett? Jártunk kirándulni, a Budapesti Vidám Parkba, itt a Duna mellett pedig nyáron olyan hangulat volt! Leterítettél egy-két pokrócot a parton és észre sem vetted, egy nagy kör lett belőle. A pestiek jöttek ki hozzánk. Híres emberek is, hatalmas villákat építettek a parton. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy 1956 után épp csak fellélegeztünk, igen nagy szigorúság volt. Volt, aki a rokonságból disszidált. A mi útlevél kérvényünket visszautasították, pedig csak Bécsbe akartam menni nagyapáddal. Később, már a halála után egy hajóút során eljutottam… ez már nem ugyanaz volt persze.
Mit üzennél a mai fiataloknak?
Ma már nem látom azokat a közösségeket, amik voltak. Munkahelyeken is ilyen-olyan csapatépítő tréningek vannak, de nem hiszem, hogy az ugyanaz. Pedig kell egy ilyen, ahova tartozhatnak a fiatalok. A másik a család. ,,Egy asszonynak szülni dicsőség, egy lánynak kötelesség!” Ez még a Rákosi időben volt szállóige. Na hát én egyáltalán nem ezt mondom, meg azt sem, hogy most minden húszéves menjen hirtelen férjhez, csak ne veszítsük el a fontos értékeket. Na meg amit a Huszti-könyvben olvastál, maradjanak önmaguk!