Bogár Zsolt újságíróval, a Deutsche Welle magyar nyelvű szerkesztőségének a vezető szerkesztőjével beszélgettem a magyarországi média átalakulásáról, mozgásteréről, az újságírás nehézségeiről, szépségeiről és jövőjéről hazánkban.
Dolgoztál 2001 és 2009 között a Magyar Narancsnál, később 2013 és 2016 között a HVG-nél politikai, közéleti újságíróként. Hogyha össze kellene hasonlítanod a két korszakot, akkor mik a legjelentősebb különbségek, amik érintették a politikai újságírást?
Izgalmas volt a 2009 és 2011 közötti időszak is, amikor az MR-1 Kossuth rádió 180 perc című reggeli műsorának voltam a vezető szerkesztője. Ekkor került hatalomra az Orbán-kormány, és az első intézkedései között volt az a többlépéses médiatörvény, ami nagyon erős befolyást engedett a tartalomkészítőkkel szemben és fenyegette a politikai függetlenségüket. Erre válaszul, a harmadik médiatörvény elfogadása napján Mong Attila műsorvezetővel egyperces csenddel indítottuk a műsort. Mindkettőnket felfüggesztettek, Attila szerződése lejárt, engem pedig a tömeges elbocsájtásokkal május környékén kirúgtak. Ez igazán konkrét és közvetlen politikai befolyást jelentett a pályafutásomra és a közszolgálatiságra. A rádió előtt nagy örömömre a Magyar Narancsnál tanulhattam újságot írni, de ettől az oknyomozó vonaltól nagyon eltért a HVG, ahova az újság online felületének építésekor érkeztem. A gazdasági rovatot kellett felépítenem, de amikor az addigi főszerkesztő, Gavra Gábor az elhíresült bajai videóbotrány – egy hamisított videófelvétel közzététele – miatt lemondott, és a politikai rovatot át kellett alakítani, átkerültem annak az élére. De nem tartom magam sem politikai, sem parlamenti újságírónak.
Orbán Balázs (MCC kuratóriumi elnöke) az idei Mathias Corvinus Collegium nemzeti médiakonferenciáján „média egyensúlynak” nevezte, hogy a hazai médiumok közel 60%-a állami finanszírozású. Mit tehet ma egy független, kritikus médium a fennmaradása érdekében?
Ebben az volt izgalmas, amivel Orbán Balázs a „médiaegyensúly helyrebillentését” indokolta, és ami árulkodó az egész rendszerről: aki a narratívát birtokolja, az diktálja a valóságot és azé a hatalom is. Amellett, hogy rettenetes dolgok történtek az elmúlt 12 évben a médiában, kialakultak olyan modellek, amik valószínűleg nem jöttek volna létre, ha nincs a független újságíráson ez a nyomás. Tíz éve elképzelhetetlen lett volna, hogy a saját lábán megálljon egy akkora szerkesztőség, mint például a Telex, ami az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb médium itthon. Bizonyos értelemben minden médiaszereplő, aki ma talpon van, ehhez a környezethez alkalmazkodott, és olyan üzleti modellt talált magának, amivel fenntartható a független újságírás. A politikailag befolyásolt médiakörnyezet azonban csak az egyik külső körülmény, amely szorongatja ezeket a szerkesztőségeket: az emberek figyelméért egyre elkeseredettebb a harc, a portálokkal szemben a médiaplatformok, az újságírókkal szemben a You Tuberek, TikTokkerek jelentek meg konkurenciaként.
Egyszerűen megszűnt az újságírónak és sajtónak az az általánosan elfogadott státusza, hogy az a frankó, amit ő mond vagy ott jelenik meg.
2002 és 2010 között egy helyet, 2010 és 2018 között 50 helyet rontott Magyarország a sajtószabadság listáján a Riporterek Határok Nélkül globális mérése alapján. Hol fog ez kicsúcsosodni szerinted? Még lejjebb fog csúszni Magyarország a sajtószabadság listáján?
Magyarországon nem csupán a média nem szabad, hanem az emberek, mert nincs lehetőségük megfelelő minőségben tájékozódni. Az újságírók feladata az információk megszerzése, melyek egyik legfőbb forrása a kormány, illetve a minisztériumok. De a kormányzati szervek nem tekintik az újságírókat egyrangú partnernek, nem tartják fontosnak, hogy valódi, tartalmas válaszokat adjanak a kérdéseikre. Amíg ez így van, addig nem fog működni a sajtószabadság Magyarországon. A legnagyobb problémának azt tartom, hogy folyamatosan sérül hazánkban a közéleti információhoz való jutás joga, ami alapján az emberek megértik a körülöttük történő eseményeket. Miközben pedig ez általános problémává vált, 2010 és 2022 között szerkesztőségek sora zárt be politikai, gazdasági és egyéb okokból, állt át túlélő életmódra vagy kényszerült átalakulásra.
A kormánypárti média narratívája szinte folyamatosan álhír-gyárnak titulálja a kritikus médiumokat. Ez hogyan fog lecsapódni a társadalom rétegeiben és milyen hatással lesz a nyilvánosságra?
Szociológusok és politológusok is elemezték már, hogy a kormány ügyesen képes megosztani a társadalmat aszerint, hogy választásszociológiai szempontból számára mely csoportok fontosak. A saját választóit igyekszik leválasztani és folyamatosan a saját igazságát csepegtetni a számukra. Ellenzéki, nem ellenzéki, kormánypárti szavazók más-más csatornákon tájékozódnak, az ellenvéleményekre vagy számukra nem szimpatikus hírekre legyintenek, vagy fake newsnak nevezik.
Szerinted meddig fog tágulni a két csoport közötti szakadék?
A kormány nagyon ügyel arra, hogy ő adja meg a tartalmi és értelmezési kereteket, ha egy új téma jelenik meg a közéletben. Még mielőtt az ellenzék véleményt nyilvánítana, rájuk aggat fals szerepeket az ellenzék pedig gyenge ahhoz, hogy ennek gátat szabjon. Másrészt, a jobboldali újságírók nem érzik dolguknak az információk ellenőrzését, inkább úgy látják, hogy egy jó cél elérésében segítik a kormányzó pártot. De az is látszik, hogy ez a fajta kommunikáció még a saját híveket is csak bizonyos mértékig érdekli. A fiatalokat, akiket nagyon specifikus témák mozgatnak meg és nehéz kizökkenteni őket ezekből, egyáltalán nem szólítja meg. Ez a kormányzati kommunikáció viszont arra is alkalmas, hogy a politika iránt valamelyest fogékonyak kedvét elvegye a politizálástól. De ha mindenki hozzá is jutna kiegyensúlyozott, objektív információkhoz, a hívek nagy részének az se nagyon befolyásolná a meggyőződését. Az emberek már csak ilyenek: nemigen hagyják, hogy a meggyőződéseikkel szembemenő állítások lerombolják a magukban felállított valóságérzékelést.
2021-ben több, mint 300 közszereplőről derült ki, hogy a magyar kormány megfigyelte tevékenységüket az izraeli NSO nevű cég által fejlesztett Pegasus szoftverrel. A hazai ellenzéki újságírók számíthatnak komolyabb fenyegetésekre a szakmai tevékenységük miatt a jövőben?
A kormányzat zseniálisan engedélyez egyfajta laissez-faire-t, ami sokkal jobb ahhoz képest, ami Oroszországban vagy Törökországban történik a sajtó munkatársaival, durvább megoldásokra nincs is szüksége. Jóval kifinomultabb módon mindent ellenőriz. Befolyást gyakorol gazdasági eszközökkel, törvénymódosításokkal, dezinformációs háborúval. Kifelé pedig még mindig tudja mutatni a kormány, hogy tárnak fel ügyeket, színes a médiapiac, van médiapluralizmus és sokféle újságot tud venni Orbán az újságosnál.
Tavaly novemberben az OpenAI kutató intézete megalkotta a ChatGTP-t, ami egy mesterséges intelligenciával működő chatbot. Milyen hatással lesz egy minden információval rendelkező gép az újságírásra a jövőben?
Én úgy nőttem fel, hogy kazettás magnóval kellett interjúznom, és ha elromlott a technika, teljesen elveszett a beszélgetés. Egész konkrétan kijött a könnyem, amikor nemrég feltöltöttem egy hangfájlt az Alrite programra, és az egyórás beszélgetés leirata pár pillanat múlva kész volt. Nemrég a német Axel Springer vezérigazgatója, Mathias Döpfner a Chat GTP kapcsán az AI adta óriási lehetőségekről beszélt, ami nagy visszatetszést keltett a szakmában, holott egyébként teljesen igaza van.
AI-eszközöket Németországban már számos szerkesztőségben használnak. Egyelőre főként olyan környezetben, amikor a tények bizonyos strukturális szerkezetekben ismétlődnek, például sporthírek, időjárás jelentés, közlekedési és gazdasági hírek esetében.
Ezeket az AI pontosabban képes megírni és a kiégéstől is megmenthet újságírókat, kérdés, hogy mennyire nyitnak efelé nálunk a szerkesztőségek.
A hazai szerkesztőségekben dolgozókra nagy nyomás nehezedik, ezért ritkán, vagy szinte egyáltalán nem fogadnak gyakornokokat, vagy ha mégis, nevetséges összeget ajánlanak a munkájukért. Mit tehet ma egy friss diplomás pályakezdő, hogy motivált maradjon a szakmában?
Azért újságíró szerelemből lesz az ember, biztosan nem a fizetés miatt. Elköteleződés kell hozzá, olthatatlan tudásvágy és kíváncsiság.
Mindez menet közben alakul, a szerkesztőségi munka, a többi újságíró hozzáállása nagy identitásképző erő. Az a csodálatos ebben a szakmában, hogy az újságíró semmihez sem ért nagyon, de mindenhez egy picivel jobban, mint az átlagember. Átlátja a lényeget és ezt képes is közvetíteni. Nyilván van lélekölő része, például a folyamatos online jelenlét, vagy a fizetés, de azért el lehet boldogulni. Valahogy mindig meg kell újulni. Magyarországon például nagyon kevés olyan embert láttam, aki ebbe a szakmába öregedett bele. Összességében az egyik legjobb foglalkozás, de nem könnyű.
Az interjút Kuglics Sarolta készítette, Munk Veronika Szerkesztői terepmunka c. kurzusára.