Solti Hanna a Vénusz Projekt egyik házigazdája, emellett újságíróként tevékenykedik a hétköznapokban. Mindig is foglalkoztatták a társadalmi és közéleti témák, ez a szenvedélye mindkét elfoglaltságában megmutatkozik. Hogyan lehet ezeket a kérdésköröket podcast formájában átadni a hallgatóknak? Erről, valamint a Vénusz Projekt elmúlt három évéről beszélgettünk.
Mi ösztönzött titeket arra, hogy elkezdjétek a Vénusz Projektet? Mi inspirálta a névválasztást?
Amikor Rutai Lili, a Vénusz Projekt másik házigazdája megkeresett, hogy csináljunk podcastet, a hazai podcastpiac még elég kezdetleges volt. Hiányoltuk az olyan platformokat, amelyek nőkről, de nem csak nőknek szólnak, és nem csak a klasszikusan nőiesnek mondott témákkal – divat, szépségápolás – foglalkoznak. Nem volt még ilyen akkor itthon, úgyhogy csináltunk egyet. Hazudnék, ha azt mondanám, a névválasztás tudatos folyamat eredménye volt, mert nem. Liliék teraszán találtuk ki.
Most lett 3 éves a podcast, ennek örömére pedig egy kerekasztal-beszélgetéssel készültetek. Milyen érzés volt közönség előtt beszélgetni, felvenni az adást?
Vettünk már részt olyan kerekasztal-beszélgetéseken, ahol mi voltunk a moderátorok, de igazi vénuszos, saját szervezésű esemény valóban nem volt korábban.
A podcastelés elég reflektálatlan műfaj, jó esetben hárman-négyen beszélgetünk egy üres szobában, rosszabb esetben egy Zoom képernyővel társalog az ember.
Ehhez képest nyilván egész más közönség előtt beszélgetni, látni a reakciókat, bevonni a hallgatókat is. Biztosan van még miben fejlődnünk, de nagyon jó élmény volt. Ezúton is köszönjük mindenkinek, aki segített, hogy megvalósulhasson, különösen a vendégeknek!
Rutai Lili és Solti Hanna, a Vénusz Projekt alapítói és házigazdái
A három év alatt számtalan különleges, szakmájukban elismert nővel készítettetek interjút. Vannak kedvenceid? Melyik volt a legemlékezetesebb? Erről mesélnél egy kicsit részletesebben?
Már közel kilencven adást készítettünk, így, ha akarnék, sem tudnék kiemelni néhány kedvencet. De nem is szeretnék. A kezdeti fázisban sokszor boroztunk a felvételek közben, hogy oldottabb legyen a hangulat. Ezt Dobos Bianka után – aki a női borászokról beszélgetett velünk, és egy mini borkóstolót is levezényelt az adásban – elengedtük, azóta nem csináljuk. Azt az epizódot nagyon sokáig kellett vágni, és nem miatta.
Az elmúlt három évben volt olyan pillanat, amikor azt éreztétek, hogy „igen, megcsináltuk”?
Mindketten maximalisták vagyunk, így minden felvétel előtt nagy az izgalom, hiába a közel száz epizód.
Sok közös lelki munka van abban, hogy elégedettek tudjunk lenni magunkkal és a munkánkkal, és néha érezni tudjuk ezt a bizonyos „megcsináltuk” érzést.
Gondoltátok volna, hogy ekkora sikere lesz a podcastnek? Van bármilyen nagyobb célotok, tervetek a podcasttel, vagy inkább csak egy szerelemprojekt marad?
Azt hiszem, nem gondoltunk semmire, nem voltak óriási terveink, így pedig minden kellemes meglepetés volt eddig. Ettől függetlenül mindketten nagyon komolyan vesszük, gyerekünknek tekintjük a Vénuszt.
Melyik áll hozzád közelebb: az írás vagy a podcast? Miért? Van bármi hasonlóság a két műfaj között?
Egyik sem áll távolabb a szívemtől, mint a másik. Nagyon jól kiegészítik egymást, és szerintem alapvetően elég hasonló is a kettő.
A podcast bizonyos szempontból sokkal közvetlenebb és szabadabb műfaj, több tér jut benne az itt és mostnak.
Egy újságcikk szerkesztettebb, de ott is van szabadság. Kevésbé vagy helyhez és időhöz kötve, megvan a lehetőséged, hogy helyszínekre menj, több forrást szólaltass meg. Egy papíron több eszköz áll rendelkezésedre, hogy bemutass egy helyzetet. Az akadályok hasonlóak, én például a reflektálatlansággal küzdök sokat, ezzel próbálok kezdeni valamit.
A podcastkészítés és a cikkírás is elég magányos munka és tök intim folyamat, amikor csak magadra, meg esetleg egy-két szerkesztőre számíthatsz. Amikor kirakod az éterbe, akkor dől el, hogy tetszik-e az olvasóknak, hallgatóknak, a reakciók pedig főleg név- és arc nélküli kommentelőktől jönnek, ha jönnek.
Ahogy említetted, főként társadalmi és közéleti témákkal szeretsz foglalkozni, ez megmutatkozik a podcastben és az írásaidban egyaránt. Szerinted miért fontos ezekről a témákról beszélni?
Semmilyen társadalmi igazságtalanság mellett nem tudok elmenni szó nélkül, mindegy, hogy az Magyarországon vagy Iránban történik. Ami ma az én akadályom, az holnap másé lehet, és fordítva. Mind ugyanabban a világban élünk, és ha már közvetlenül nem is mindig tudunk segíteni egymásnak, fontos, hogy tanuljunk egymásról és egymástól. Nem tudom, hogy lehet-e vagy lesz-e valaha jobb hely a világ, de én most abban hiszek, hogy nagyon fontos nyitott szemmel járni és hallatni a hangunkat, ha van rá lehetőségünk.
Leginkább olyan témákról beszélgettek, melyek itthon tabunak számítanak. Szerinted ez miért van így? Miért nem lehet bizonyos dolgokról nyíltan beszélni? Kaptok emiatt negatív kritikát?
Mindketten abban hiszünk, hogy a tabuk nem szolgálják a társadalmat, csak megerősítik és fenntartják a problémákat azzal, hogy nem merünk beszélni róluk. A szégyenérzet és a titok általában nem szül jó dolgokat. Pont a tabunak számító témák azok, amikről a legfontosabb beszélni. A tabu sokakat korlátoz, sokan szenvednek tőle, mások pedig ebből a hallgatásból profitálnak. Mi is foglalkozunk – és fogunk is foglalkozni – olyan témákkal, amik sokaknál kiverik a biztosítékot. Ezzel nincs semmi baj. Nagyon örülünk az építő jellegű kritikáknak, de az, hogy valamiről nem szabad beszélni, minket még inkább arra ösztönöz, hogy menjünk bele, járjunk utána, beszéljünk róla.
Gondolkodtatok azon, hogy a jövőben majd férfi vendégetek is legyen, vagy inkább maradtok a női vonalnál?
Ezt a saját magunk által állított szabályt még egyszer sem szegtük meg, és egyelőre nem is tervezzük. De persze, ki tudja.
Az interjút Horváth Niki, alapszakos hallgatónk készítette. Nyitókép: Várfi István. Képek: Fejér Bernadette.