Halász Juli írás helyett a kameráján keresztül fejezi ki önmagát, kevés olyan ember van, akiben annyira megbízik, hogy átadja kezébe a gépet. A 444.hu újságírója mesélt a nyomasztó közéletről, a szakmában tapasztalható férfienergiákról és kamerával való kapcsolatáról. Kifejtette, hogy milyen hatással van jelenleg munkájára a covid, és hogy milyen érzés az, amikor hazugnak nevez a bíróság.
Mi hiányzik leginkább a normális kerékvágásból?
Iszonyatosan várom, hogy végre jó idő legyen. Nálunk az újságíróknak nagyon hiányzik a szerkesztőségi műhelymunka, ami normális esetben nagyon intenzív, néha élőben még kiabálhatunk is egymással. Ez jelenleg visszaszorult a levelezőlistákra. Mindeközben örülök, hogy bebizonyosodott, nem kell az embernek mindennap az irodában ülnie ahhoz, hogy dolgozzon. Úgy érzem, így sokkal harmonikusabbak a hétköznapjaim. A legjobban mégis az hiányzik, hogy időt töltsek emberekkel a szabadban, vagy akár zárt térben. Meg persze az Ozora. Minden évben el szoktam nézni oda. Hiányozni fog idén is.
Milyen hatással van a helyzet a munkádra?
A szerkesztőségben bevezettünk egy teljesen új dolgot, nem értem, hogy ez eddig miért nem volt, mert nagyon egyszerű és hasznos: minden reggel egy hangouts callban elmondjuk a reggeli szerkesztőnek, hogy ki mit csinál aznap. Így nagyjából egymásról is tudjuk, hogy ki min dolgozik, ezelőtt csak a szerkesztő volt így ezzel. Szerintem ezt megtartjuk, mert ahogy beszéltem a többiekkel, ők sem szeretnének mindennap bent lenni az irodában. Persze nagyon inspiráló a szerkesztőségben, de a munkának, sőt a lelkiállapotunknak sem tesz jót feltétlenül az, hogy össze vagyunk zárva.
A forgatások viszont borzasztóan visszaszorultak, én ettől iszonyatosan szenvedek.
Nagyon keveset írok alapvetően, inkább videózni szoktam. Ez azért van, mert szörnyen lassan írok, borzasztóan sokat őrlődöm közben. Most egyszerűen úgy érzem, mintha hiányozna egy végtagom. A videózás annyival jobban benne van az eszközkészletemben, sokkal jobban szeretem a mozgóképes formátumokat. Nagyon sok anyagom megállt, vagy bele se tudtam kezdeni. A kreatív dokumentumfilmes gyakorlati órákat pedig amikor csak lehet, igyekszem személyesen megtartani a Margit-szigeten. A három óra helyett egy órára kell leszűkítenem a találkákat az időjárás miatt. Ha valaki nem tud részt venni, vele csinálok utána egy online kört. Így viszont nem tudják megismerni egymást a hallgatók, pedig pont az lenne a lényeg, hogy a másik munkájáról közösen beszéljünk. Ha jobb lesz az idő, akkor remélem minden órát meg tudunk tartani rendesen.
Mikor érezted azt legelőször, hogy kamerával fogsz dolgozni?
Tömegkommunikáció szakra jelentkeztem a középiskolában. A gimiben rögtön a fotózás tetszett meg, azt éreztem magamhoz közel. De csomó véletlen is kellett hozzá. Nem akartam vágó lenni, aztán végül mégis egy vágó állást ajánlottak. Szerintem a vágás nagyon sok mindent tudatosít benned a filmkészítéssel kapcsolatban. Utána már sokkal jobb operatőr lettem, sokkal jobban tudtam rendezőként hozzáállni a mozgóképhez. Egyébként a fotózás mindig tetszett. Van egy régi emlékem óvodás koromból, amikor a Balaton parton nyaraltunk. Volt egy picike box fényképezőgépünk, ilyen nagyon béna automata kisgép. Nyilván fotózni akartam vele, mert hát négyéves voltam, de anyukám mondta, hogy nem lesz jó, mert belelóg a faág. Én viszont már akkor mondtam neki, hogy direkt azt szeretném, hogy legyen előtere a képnek. Nyilván nem így fogalmaztam, de egy nagyon erős koncepcióm volt róla.
Már lassan négy éve, hogy egy helyszíni riportodat ellehetetlenítették. Az ügyből feljelentés lett, novemberben pedig a bíróság meghozta döntését. Hogy érintett a végzés?
Rosszul érint ez az ügy, ennek ellenére szeretnék nem arra koncentrálni, hogy a bíróság kimondta, hazug vagyok. Nekem azért tűnt az egész eljárás és az elmúlt néhány év abszurdnak, mert a tárgyaláson Szabó László is elismerte, hogy nála volt a telefonom. Videófelvétel van róla, hogy nyomkodja, majd eltávolít az épületből. Ennek ellenére arról vitatkozunk, hogy ez most erőszaknak minősül-e vagy sem. Ezt döntse el mindenki maga, én ezt a mai napig erőszaknak gondolom és valószínűleg mindig is erőszaknak fogom gondolni. Ezek után egy ilyen helyzetben nincs nagyon választási lehetőség. Ő politikusként volt jelen, én újságíróként. Muszáj volt megtennem a feljelentést, ha kérdezik, hogy mi történt akkor muszáj vagyok elmondani, hogy mi történt. Ezt csinálni kell, még annak ellenére is, hogy szar és nyomasztó.
Megfordult a fejedben ezek után, hogy elhagyod a szakmát?
Nemcsak emiatt gondoltam erre, de az biztos, hogy nagyon nyomasztó a közélet most Magyarországon. Persze, ez inspiráló is lehetne és adhatna erőt, de úgy érzem, hogy itthon az újságírás inkább lehangoló. Éveken keresztül ebben élni és napi szinten foglalkozni vele veszélyes az ember lelki egészségére. Persze abban is bízom, hogy jobb lesz majd a helyzet, de ez a konkrét ügy nyilván nagyon sok időt és energiát vett el tőlem.
Mit gondolsz, nőként nehezebb az újságíró szakma?
Nőként sokkal nehezebb élni Magyarországon. Elég sok minden mást csináltam már előtte is és remélem még fogok is, de úgy érzem, egy egyszerű hétköznapi szituációban is nehezebb érvényesülni nőként. Az újságírás mindig is egy férfiak által dominált szakma volt, de a filmkészítés is ilyen. Nem volt még nagyon tipikusan női szakmám. Egyik barátnőm a TASZ-nál dolgozik. Ő például nem érzi azt a fajta férfienergiát, mint én. Most pont szervezünk egy baráti felnőtt tábort. A kérésemre végül abban maradtunk, hogy csak nők megyünk.
Mit üzensz a jövő újságíróinak?
Itt van az újságírásban ez a borzasztó publikációs kényszer, ami szerintem egy csomó témától elijeszti az újságírókat. Persze bennünk is van egy belső nyomás, hogy Úristen, már három napja nem csináltam semmit, csak olvasok valamiről, ennek tényleg van értelme? De valahogy mindig azt látom, hogy azok az igazán jó dolgok, amiben az ember el tud mélyedni, és aminél kiharcolja, hogy sok időt szánjon rá. Akkor se engedjenek el egy témát, ha viszonylag sokáig úgy tűnik, nem lesz sikeres projekt.
Ne féljenek beleásni magukat valami olyanba, ami első ránézésre nem biztos, hogy újságírói értelemben vett nagy sztori.
Melyik a kedvenc saját interjúd?
Amikor Geréb Ági borzasztóan hosszúra nyúlt és nagyon kemény pere a végéhez közeledett, sikerült beszélnem az egyik érintett szülővel. Nagyon jó volt belelátni az egész családjuk életébe, ami egy tök őszinte közösségnek tűnt. Nagyon megkedveltem Andit, annak ellenére, hogy egyszer találkoztunk. Szuper nő. Érdekes, hogy mindvégig Ági pártján állt, nem érezte azt, hogy az ő felelőssége lett volna a gyermek elvesztése. A másik, ami eszembe jutott, az Újszkítiás videó, amit az elejétől kezdve nagyon szerettem csinálni. Kétszer is visszamentem forgatni, nagyon szeretek rábukkanni ilyen egészen különleges karakterekre. A videónak ez az egyik fegyvere. Nagyon jól tud karaktereket ábrázolni, jellemeket bemutatni.
Akkor kamerán keresztül te is jobban bemutatható vagy?
Borzasztóan feszélyez a kamera. Nem vagyok egy jó interjúalany, mindig azt érzem, hogy összeszedettebbnek kéne lennem. Szerintem nem jó az arcformám sem, egyáltalán nem vagyok fotogén és ez nagyon zavar.
Képtelen vagyok elengedni azt, hogy a másik felén is állok a kamerának. Néha nehéz úgy forgatni, ha más kezeli a gépet.
Régen volt rá példa, de nagyon kevés olyan ember van, akivel úgy tudok együtt dolgozni, hogy maximálisan megbízom benne. Hogyha épp nincs ilyen ember, akkor inkább tartom az arcom mellett a gépet és úgy forgatok. Ez nagyon fura lehet az interjúalanynak, de így mégis biztosabb vagyok a dolgomban.
Én készíthetek rólad egy képet az interjúhoz?
Igen, de majd ilyen hülye fejet vágok.
Az interjút Kristyán Fanni, mesterszakos hallgatónk készítette. Nyitókép: Kristyán Fanni.
Az interjú Munk Veronika Szerkesztői terepmunka kurzusára készült.