A Minority Rights Group International szervezet ösztöndíjával nemrég lehetőségem volt részt venni egy terepgyakorlaton a szubszaharai Afrikában. Az utazásra négy országból érkeztek újságírók és egyetemisták. ELTE Médiás hallgatóként ketten jutottunk ki egyik szaktársammal, Mező Dórával együtt. Összesen tízen lettünk kiválasztva, jöttek még velünk bolgárok, lengyelek és szlovákok is. Supák Ágnes beszámolója.
Az egyetemen tartott Media, Migration, Minorities angol nyelvű kurzus elvégzése során már megtanultuk, hogyan lehet etikusan és hatékonyan riportot készíteni a migrációról és a kisebbségekről, majd a terepgyakorlatuknak köszönhetően a megszerzett tudást élesben is alkalmazni tudtuk.
Az út közép-európai újságíróknak biztosított lehetőséget arra, hogy első kézből tapasztalhassuk meg a migráció okait, szemtől szembe beszélgethessünk menekültekkel, őslakosokkal, helyi kisebbségnek számító közösségekkel. Mindezt azért, hogy később ezeket a tapasztalatinkat felhasználva, új megvilágításba helyezve tudjunk alapos cikkeket írni az említett témákban.
Az országról
A korábban Aranypartnak nevezett ország volt az első gyarmatbirodalom Afrikában, mely elnyerte függetlenségét az angoloktól, így Ghána lett az első önkormányzattal rendelkező állam az afrikai kontinensen.
Területe és népessége csaknem háromszorosa Magyarországnak. Ez számunkra akkor érződött igazán, amikor nagyobb távokat tettünk meg kisbuszunkkal. Például az óceánparti Elminából nagyjából 6 órás út után értünk el Kumasi közelébe, ami a helyiek szerint még közeli célpontnak számított.
Ghána nagyon változatos ország.
Újságírás szempontjából Ghána tökéletes választás volt, hiszen rendkívül változatos helyről van szó; vallási, etnikai és nyelvi szempontból egyaránt. Emellett ez az egyik legbiztonságosabb és legfejlettebb nyugat-afrikai ország, gazdaságilag és politikailag is stabil háttérrel. A kultúrája pedig merőben eltér mindentől, amit eddig tapasztaltunk. Mivel Dórával eddig ezen a kontinensen mindketten csak turista-mágnes északi országokban jártunk, szinte mindenen elámultunk, kezdve az utcákon futkosó kecskéktől a sült banánig.
A száraz időszakban érkeztünk, elkerültük az esőt, ám a páratartalom végig rendkívül magas volt, a hőmérséklet pedig 28-35°C között mozgott.
Az előkészületek
Az utazásra alaposan fel kellett készülnünk. Egyrészt a pályázat megírásához bele kellett ásnunk magunkat Ghána történelmébe és jelenlegi helyzetébe, majd részletes tervet kellett készítenünk a lehetséges cikkekről. Miután kiderült, hogy minket is beválogattak, a nagy izgalom közepette vízumot kellett kérvényeznünk, be kellett adatnunk a kötelező sárgaláz elleni oltást (és még pár ajánlottat), be kellett szereznünk malária elleni gyógyszert, erős szúnyogriasztót, szúnyoghálót és a lista így megy tovább.
1.nap – Az utazás
A budapesti repülőtérről a hajnali órákban indultunk el, és isztambuli átszállással nagyjából tízórás repülés után érkeztünk meg Accrába, Ghána fővárosába. A reptéri ellenőrzések rendkívül hosszadalmasak voltak, mivel nemcsak a migrációs adatlapokat kellett kitöltenünk, de még koronavírus-kérdőívekkel és hőkamerás lázméréssel is megbizonyosodtak egészségügyi állapotunkról.
Accrai látkép
2-3. nap – Accra
Az utazást követő első két napban Accrában maradtunk, ahol számos konferencián és beszélgetésen vettünk részt. Találkoztunk többek között a Ghana Journalism Association elnökével, az IOM és az UNHCR helyi vezetőivel, akik részletes betekintést nyújtottak az ország működésébe, illetve az afrikai migráció mozgatórugóiba. Ezután meglátogattuk Ghána Erdészeti Bizottságát, ahol az erdőirtás és környezetvédelem volt a fő téma, majd találkoztunk libériai menekültekkel és őket kérdezhettük a státuszukkal járó nehézségeikről.
4.nap – Egyeikrom & Elmina
Diákok az Egyeikrom Menekülttáborban
A sok-sok meetinget követően útra keltünk. Első állomásunk az Egyeikrom Menekülttábor volt, ahol egy rövid ismertetést tartottak nekünk a hely történetéről és működéséről, majd egyénileg körbemehettünk a tábor területén és beszélgethettünk a lakóival. Az ott töltött pár óra alatt rengeteg szívszorító történetet hallottam. Többen is megosztották velem menekülésük történetét és beilleszkedési, életben maradási nehézségeiket. Mindenki hosszasan sorolta azokat a borzalmas körülményeket, amelyben kénytelenek élni. „Nincs mit ennünk és nincs lehetőség dolgozni sem” – panaszolták egytől egyig.
Menekültek az Egyeikrom Táborban
A délutánt Elminában töltöttük, ahol megnéztük azt a várat, amely ma már az UNESCO Világörökség részét képezi, de egykor a Nyugat-Afrikában elfogott rabszolgákat tartották itt fogságban, mielőtt elvitték őket az új világba. Érdekes volt látni a történelmi kontrasztot. A vár falai közt járkálva végig azon gondolkodtam, hogy 500 évvel ezelőtt az emberek maradni akartak szülőföldjükön, de akkor kényszerítve elhurcolták őket, ezzel szemben most az emberek szeretnének menni, de vagy nem engedik nekik, vagy nincs hova.
Elmina vára
5.nap – Kakum Nemzeti Park, Krisan Menekülttábor és Kumasi
Az országon belüli nagy távok és az idő szűke miatt minden nap korán keltünk. Nem volt ez másképp azon a reggelen sem, amikor szinte még hajnalban tettünk egy rövid kitérőt a Kakum Nemzeti Parkba. Ez a trópusi erdő híres a több tíz méter magasan, lombkoronák felett végighúzódó függőhídjáról, a Canopy Walkway-ről, melyen átsétálva lenyűgöző látvány tárult elénk.
Kakum Nemzeti Park
Az esőerdő után ellátogattunk a Krisan Menekülttáborba, ahol ismét lehetőségünk volt beszélgetni menekültekkel. Az itt élők mind más és más afrikai országokból érkeztek, így rendkívül színes, különféle élettörténeteket meséltek el. A legtöbben közülük valamilyen segítségben reménykedtek, akár abban, hogy patronálókat szerzünk beteg rokonaiknak, akár abban, hogy kijuttatjuk őket Amerikába, esetleg Kanadába. Számomra az egész út során a legnehezebb feladat az volt, hogy elfogadtassam velük, hogy nem tudunk anyagi támogatást nyújtani. Hiába magyaráztam nekik hosszasan, nehezen fogadták el, hogy mi csak annyit tudunk tenni, hogy szócsőként elmeséljük történeteiket, hátha ezzel valami apró pozitív változást érhetünk el a migráció megítélésében.
A Krisan Menekülttáborban
6.nap – Kakaófarmok
A hatodik napon két kakaótermelő közösségbe látogattunk el. Bár a kakaónak nem most volt a szüreti időszaka, láthattuk honnan indul a csokoládé útja. Az őslakosok körbevezettek minket az ültetvények között, ahol megmutatták a most még éretlen terméseket, illetve megtanították nekünk azt a mozdulatot, amivel a macsétát használva könnyedén le lehet szedni a már beérett darabokat. Megfigyelhettük a kakaóbab szárításának menetét, és a közösség tagjainak házait, ahol megmutatták egyéb tevékenységeiket. Láthattam például igazi autentikus afrikai hajfonást, illetve pálmaolaj készítést is.
Kakaófarmon
A második kakaófarmon a vezetők arról számoltak be nekünk, hogy milyen előnyökkel járt saját tapasztalataik szerint a gyermekmunka beszüntetése és az oktatás fejlesztése. Itt sokat játszhattunk a faluban élő gyerekekkel, akik megmutatták nekünk iskolájukat és boldogan számoltak be nekünk arról, amiket ott tanultak.
Kakaófarmon élő gyerekek az iskola előtt
7-8. nap – Vissza Accrába
Az ezt követő napokat ismét Accrában töltöttük. Ezúttal a zsibongó piacoktól kezdve, a homokos óceánparton át, a szemetesnek használt csatornákig megnéztük mindent, amit csak időnk engedett. Mindeközben itt is számos érdekes történetet hallhattunk a helyiektől, mivel lépten-nyomon sikerült kifognunk a beszédes taxisofőröket és a legbarátságosabb utcai árusokat, akik örömmel válaszoltak minden kérdésünkre.
Vissza Accrába
Zárásul
Boldogan elmondhatom, hogy életre szóló élményt szereztem ezzel az úttal, ami teljes egészében átformálta az értékrendemet és újabb nézőpontokkal gazdagított. Az utazás során rengeteget tanultam a migráció különféle okairól, az emberek motivációiról, a környezetvédelem fontosságáról és magáról Afrikáról. Rendkívül hálás vagyok minden egyes embernek, akik bizalommal megosztották velem történeteiket, és örülök annak, hogy egy ilyen sokoldalú csapattal vehettem részt az úton. Összességében úgy érzem sokat fejlődtem nemcsak szakmailag, de emberileg is.
Képek és szöveg: Supák Ágnes