hírek kurzusok

A magyarok többsége nem kapcsolódik a kortárs művészethez. Kalocsai Zsombor riportja

Egy ország kultúrájának alapvető része a kortárs művészet, ami a nemzetközi megítélést is befolyásolja. De amíg egy irodalom érettségin már könnyen felbukkanhat kortárs írók, például Háy János, vagy Grecsó Krisztián neve, a kortárs képzőművészekkel kapcsolatban ez elképzelhetetlen. A kortárs magyar magángalériák nehezen maradnak fenn a viszonylag kicsi piacon, a sikeres szereplők szerint a kulcs a művészet szeretetében, a professzionalizmusban és a hitelességben rejlik.

A magyar kortárs galériák nagy lemaradásban vannak nyugati társaikhoz képest. Itthon hagyományok hiányában a második világháború előtt ki sem alakult igazán kortárs műtárgy-kereskedelem. Utána a szocializmusban állami disztribúciós hálózat létezett, a Képcsarnok Vállalat, de ezt az állami terjesztőcéget mára felszámolták. A ’90-es évek előtt hivatalos magángalériák nem működhettek, néhány filantróp gyűjtő volt, akik a művészek biztatására vásároltak.

A Képcsarnok Vállalat rendszerváltás utáni megszüntetése és a törvényi környezet változása jelentette a lehetőséget a kortárs galeristák megjelenésére. Az egyik elsők között volt Szalóky Károly, a Várfok Galéria alapító-tulajdonosa. „Az elején még senki nem tudta, hogy kell üzemeltetni egy galériát, mit jelent az, hogy galéria. A főnököm külföldi útjai, amerikai visitors programban való részvétele járultak hozzá az intézmény nemzetközi követelményeknek megfelelő működtetéséhez. Körülbelül 10 évre volt szüksége, hogy profitot tudjon termelni” – mondja a galéria kezdeteiről a Várfok művészeti vezetője, Kovács Krisztina. A ’90-es években zajlott az első kortárs műgyűjtő réteg kinevelése is. A 2010-es évekre néhány galéria működése már hordozott a nyugati társaihoz hasonló jegyeket.

A galériák életpályája hosszú tanulási folyamat, a lemaradás fő okait a praxisbeli hiányosságokban és a műgyűjtői közönség akkori hiányában látja Hegedüs Orsolya, az acb galéria művészeti vezetője. Szerinte a ’90-es években a műtárgy-kereskedelmi hagyomány és a galériák felkészültsége is hagyott kívánni valót maga után. „A gyűjtői kultúra is fontos, ott van példaként Belgium. Az európai szinten nem nagy ország kiemelkedő gyűjtői közösséggel rendelkezik. Ők előszeretettel vásárolnak kortársat és fiatal művészeket is. Ez a nemzetközi teljesítményre és láthatóságra is hatással van” – mondja Hegedüs a galéria Király utcai kiállítóterében. Régiós szinten szerinte ma a középmezőny elejébe férünk oda, a lengyelek és a románok előrébb tartanak nálunk. A pesti galériák csak részlegesen láthatóak nemzetközi színtéren.

2010 környékén az acb fiatal és középgenerációs alkotók műveit vitte nemzetközi vásárokra, és ott szinte egyáltalán nem ismertek magyar művészeket. Ahhoz, hogy az itthoni művészet felkerüljön a térképre, a ’60-as, ’70-es évek magyar neoavantgárd művészeit szeretnék jobban megismertetni a nemzetközi közönséggel. Ebből aztán később a fiatalabb generáció is profitálhat. Főleg, hogy az acb által is képviselt konceptuális művészeti attitűd a mai generációkra is átöröklődött. A szocializmus második felének művészeti szellemiségét a Képzőművészeti Egyetem olyan tanárai adták és adják tovább, mint Maurer Dóra, Szentjóby Tamás vagy Károlyi Zsigmond.

Mindkét említett galériához hasonló módon kerülnek be a művészek. Naponta több portfóliót is kapnak, de inkább ők keresik meg és választják ki alkotóikat. Természetesen figyelnek a fiatalokra, a diplomamunkákra, nézik a csoportos kiállítások anyagait, néha idősebb kollégák ajánlanak fiatalokat. Ezután is azonos a rendszer: a kapcsolatfelvétel után műtermi látogatások és beszélgetések következnek, majd az első kisebb együttműködés, főleg csoportos kiállítás keretein belül, vagy a galériák egy másodlagos helyszínén (pld. Várfok Project Room). Ezután jöhet a hosszabb távú együttműködés, ami Hegedüs szerint olyan, mint egy házasság, annak minden pozitív és negatív vonásával.

A Várfokban a megbízhatóság az egyik legfontosabb tényező a fiatal művészek kiválasztásakor, hiszen nagyon hosszú távú, szoros együttműködésben gondolkodnak. Sok pozitív és negatív tapasztalatuk is volt már ilyen téren. A galéria az első időszakban évekig csak invesztál egy-egy fiatalba, mivel lépésről-lépésre igyekszik, stabil alapokra felépíteni az árakat. A tér léptékéből kifolyólag tetemes összeget jelent a havi költségvetés, így ha egy a pályája elején lévő művész egész kiállítási anyagát is eladnák, akkor sem lenne nyereséges a történet. A fiataloknál az együttműködő készség és a szavahihetőség is kulcsfontosságú. Aki a galériát kikerülve értékesít saját műterméből, attól általában meg is válnak, összegzi Kovács Krisztina.

 Hogy is működnek a galériák?

Az acb galéria 2003-ben kezdte működését, a 2009-es év a gazdasági válság sok más galériához hasonlóan az acb-nek is nehéz időszak volt, és csak egy nagyon sikeres vásári részvétellel tudtak kilábalni a helyzetből. Akkor egy adott művészük műveit vették nagyon erősen, amivel egy hónap alatt keresték meg éves bevételük nagy részét. Pados Gábor egyedüli tulajdonosként folytatta a galériát, amely egyebek mellett az átgondoltabb nemzetközi stratégiájukban is változást hozott. A 2013-as év fontos volt a galéria életében, lakásgaléria helyett intézményi színvonalú kiállítóteret alakítottak ki. Azóta további 2 terem is az acb-hez tartozik. „A galériás lét nem olyan, hogy követni lehetne egy üzleti tervet, de a bővülés a kiszámíthatatlan piac ellenére folyamatos” – foglalta össze a galéria elmúlt időszakát Hegedüs Orsolya.

A Várfok esetében a galériát fenntartó cég kiegészítő tevékenységet is végez azért, hogy a gazdasági kényszer ne lehessen minőségbefolyásoló tényező. Enélkül a galéria nem élte volna túl a 2010 környéki gazdasági válságot.

Kovács Krisztina szerint Magyarországon nem tart ott az emberek vizualitása, hogy fogódzók nélkül tudjanak kapcsolódni kortárs művészethez, így őket egy népművelési szellem is hajtja.

El is ítélik, ha egy kiállítás csak a szakmának szól, amiből a látogatók semmit nem értenek. Komoly lépéseket tettek a fiatal generáció megszólítására, ilyen a tagsági kártyával működő angol First Generation program.

De mint Magyarország egyik vezető fórprofit magángalériája, átgondolt árképzési rendszerrel dolgoznak. Koordinálják művészeik minden kiállítását, évek, évtizedek munkájával építik fel alkotóik reputációját, presztízsét. A hitelességükhöz hozzátartozik ez a fajta körültekintés és felelősségvállalás, áraik így egy válság idején sem zuhannak be, legrosszabb esetben stagnálnak. Összefoglalva ez egyfajta távlati gondolkozás, nem aktuális trendekben, hanem emberöltőnyi együttműködésekben, művészképviseletben gondolkoznak. Van olyan művészük, akit 1991 óta folyamatosan képviselnek. A most értékeinek a jövőbe történő átmentését szeretnék elérni, amihez fontos művészetértő, -kedvelő és -vásárló emberek kinevelése. Az iskolákban nagyon kevés az ilyen jellegű vizuális oktatás, szinte nincs is. Így a galéria számára az edukáció életbevágó. A Várfok által alapított Hattatt-díjat első ízben egy középiskolás tanár kapta, aki több mint 10 éve hozza ide iskoláscsoportjait. Ennek hatalmas sikere volt, azóta is rengeteg kisiskolás csoportnak tartanak tárlatvezetéseket.

„Pénz az van, kultúra az nincs, olyan értelemben, hogy egy érettségizett ember érdeklődést mutasson a kortárs művészet felé”

– utal ugyanerre a problémára Hegedüs Orsolya. Szerinte érettségin előfordulhat Háy novella, vagy Grecsó szövegrészlet, de hogy Kis Róka Csaba művet kelljen elemezni, az egészen valószínűtlen. Paradoxon, hogy miközben vizuális korban élünk, az általános műveltség az impresszionizmus-posztimpresszionizmus táján megrekedt. Szerinte a filantróp szemlélet csak az operába járásra, költészeti estekre, a könyvek vásárlására terjed ki, a képzőművészetre már nem. A leggazdagabbaknak a kortárs művészet nem tartozik érdeklődési körébe, így az a felső középosztály úri hobbija maradt. A középosztály pedig nem teheti meg, hogy drágább alkotásokat vásároljon.

Hasonló tendenciát ír le Deák Erika, a Deák Erika Galéria vezetője. „Több olyan vásárlóm van, aki csak időnként vesz egy-egy olcsóbb művet, együtt él vele, és nagyon boldog a műtárgyaival. A gyereke már ezt természetesnek fogja venni, és hosszú távon így nevelődik ki egy kultúrára éhes, valódi gyűjtőréteg” – mondja az alapító-tulajdonos. A galériát 1998-ban alapította és mindvégig a művészet szeretete vezérelte. A magyar műveket legalább annyira izgalmasnak találta, mint a külföldieket, így ezeket próbálja becsatornázni a nemzetközi színtérre.

Pedig műtárgyvásárláshoz nem kell feltétlenül milliomosnak lenni, egy fiatal művész több példányos műve közel annyiba kerül, mint egy IKEA-s sokszorosított poszter, folytatja Hegedüs. Ez nem is áll távol a valóságtól, a svéd vállalat bekeretezett képei között is találunk pár tízezer forintos darabokat, csakúgy, mint a fiatal képzőművészek esetében. De ennek ellenére szerinte amatőr az a beállítódás, hogy „hogy jó kiállításokat csinálunk, jó művészekkel dolgozunk, és akkor jönnek és vesznek. Az eladáshoz dolgozni kell, megtalálni azokat az embereket, akinek ízlésük miatt lehet ajánlani műveket.” Ebben segítenek a nemzetközi vásárok, amikre most már a Külügyminisztérium is ír ki pályázatokat az Nemzeti Kulturális Alap (NKA) mellett, a korábbi keretösszeg közel tízszeresére emelve a támogatásokat. Azonban ezek általában csak a nemzetközi vásárokra vonatkoznak, hosszabb távon csak ezekre nem lehet támaszkodni.

 A galériák piaci versenye

Ha arról kérdezem őket, versenytársai-e a galériák egymásnak, abban egyetértenek, hogy a magyar piac elég kicsi, gyakorlatilag ugyanazokért a gyűjtőkért versenyeznek más-más profilú galériák. Ez utóbbi fontos Hegedüs Orsolya szerint így ez a piac össze sem hasonlítható azzal, hogy ugyanolyan márkájú villanykapcsolót ad el például az OBI és egy Praktiker is. Szerinte van közös cél is, a magyar művészet nemzetközi térképre való felhelyezése, ez az ami felülírja a versenyt. Hiszen ebből később mindenki profitál. Ők emiatt 2013 óta a Vintage Galériával és a Kisteremmel is együtt működnek. „Van egyfajta egészséges verseny, de a közös célok, közös érdekek mentén lévő közös munka sokkal gyümölcsözőbb.”

Az acb-nél egészében szoktak tekinteni egy kiállítás sikerességére, mert lehet egy kiállítás kereskedelmileg sikeres, ami közben nem vonzott be sok látogatót. Elképzelhető, hogy csak a művész ismertsége változik pozitív irányban egy kiállítás után. Kovács Krisztina a Várfok Korniss Péter kiállítását emeli ki, amit több mint 3000-en láttak, az átlag magángalériás 500-hoz képest. Úgy látja, hogy jönnek az emberek a programjaikra, akiknek örömet tudnak szerezni, ez ad mindig erőt. „Egyre több lehetőség van, egyrészt megerősödött a külföldi jelenlét és nagyobb figyelem van a magyar művészeten is. Nagyobb érdeklődést és vásárlási kedvet is látok, komoly nemzetközi projektek valósulnak meg. Szinte mindennap van egy megnyitó Magyarországon, vagy inkább Budapesten. Mindenféle helyszínen megtalálják az utat a művészet megmutatására. Szerintem ez egy pozitív időszak.” – zárja beszélgetésünket Kovács Krisztina. Hisz benne, hogy sikerül bővíteni vásárlói körüket, és sikeresen tudják újjáépíteni azt a réteget, ami a 2010-es válsággal szinte teljesen eltűnt. „Egyre többekben ott van az igény, hogy egy igényes műalkotással dekorálja a lakásának a falait. Megjelent egy olyan réteg, akit nem mondanék gyűjtő rétegnek, de vásárol időre-időre műtárgyakat, amikkel az a cél, hogy a lakásában, otthonában helyezze el” – egészíti ki.

Hegedüs Orsolya szerint nincs összefüggés a látogatószám és az eladások között, holott látogatói között örvendetesen sok fiatalt lát. Németországban általános tendencia, hogy a középosztály vásárol kortárs művészetet élete során többször is. Itthon is vannak vásárlók, aki nem gyűjtők, csak időnként vesznek egy-egy olcsóbb művet. Az acb-nek is vannak ilyen vásárlói, de ettől ez Magyarországon még messze nem általános, sőt nagyon ritka, sajnos – árnyalja a képet Hegedüs.

Deák Erika is elutasítja a szűk körű kiállításokat, a művész munkájának szerinte nem sok értelme van úgy, ha arra nem érkezik visszaigazolás a kiállításokon. „Kultúra nélkül az élet nagyon sivár, fontos, hogy az emberek kizökkenjenek a hétköznapi életükből, akárcsak pár percre is. Egyszer talán újra a hétköznapok szerves része lesz a műtárgynézés, a kiállításokra járás”.

 A riportot írta: Kalocsai Zsombor

 A kép forrása: unsplash.com