19:05, Pesti Színház. Öt perccel későbbre beszéltük meg a találkozót, de felhívom. Ő felveszi a telefont, amitől mellesleg néhány hét szoros kapcsolat után négy nap múlva teljesen megválik, és lejön értem. Hogy a felvételt a lekevésbé zavarja az előadás miatt már működő színházi hívó, a ruhatáron keresztül az orvosi szobába visz. Nem nagy, kicsit sötét is, de a célnak tökéletesen megfelel. Még a kérdéseim előtt szerepet vált és ő kérdez. Kedves velem, vizet ajánl és széket hoz. Majd válaszai közben néhányszor elnézést kér a színházi hívó miatt. Végh Veronika Vecsei H. Miklós színésszel készített interjút az Írott sajtó című kurzusunk keretein belül.
Végh Veronika, Elte Média: Honnan jött a Hasi, mint becenév és miért érezted szükségesnek ezt a nevedbe illeszteni egy ’H’ betűvel?
Vecsei H. Miklós: Van egy bátyám, aki értelmi fogyatékos fiú, és amikor anyukám hasában voltam, akkor úgy hívott, hogy Hasi baba. Ez rajtam ragadt és így lettem Hasi. Már csak a barátaim hívnak így, mert tényleg valahogy rajtam ragadt. A ’H’ betűt pedig azért használom, mert édesapám [Vecsei Miklós] is közszereplő szerű, és ez megkülönböztet minket.
Számodra mit jelent a siker?
Nekem nagyjából semmit. Az én életemhez kötve nem érzek sikert. Nekem misszióim vannak. Nagyon hiszek a változásban, minden apró dolognak a változtatásában, és ha ezek sikerülnek, na, akkor érzem azt, hogy ez egy mini-siker. De sosem érzem azt az életemnek egyetlen pontján sem, hogy valaminek a végéhez érkeztem, vagy valamit befejeztem.
Ezek szerint nem is fontos neked, hogy sikeres légy?
Nem! Egyáltalán nem. Nem is gondolok rá.
Mondtad, hogy misszióid vannak. Az elmúlt időben pedig többször álltál ki azzal a gondolattal, hogy a mi generációnk céltalan. Miben látod ezt a céltalanságot?
Igazából a rengeteg tengésben. Abban látom, hogy nagyon kevesen dolgozzák azt, amit szeretnek csinálni. Ez már önmagában egy nagyon furcsa dolog. Például hogyha megállítasz száz huszonévest és megkérdezed, hogy mit szeretnél a legjobban csinálni az életedben, abból kilencvenkilenc nem azt csinálja jelenleg. Tudna rajta változtatni, de valamiért nem teszi, hanem sodródik. Ezt saját magamon is érzetem régebben, és a régebbi barátaimon, sőt a testvéreimen is látom. Persze nem az van, hogy mindenkivel minden nap ez történik, hanem ez egy általános jelenség. Mert bár nem mindig tűnik úgy, de demokráciában élünk, tulajdonképpen béke van, nem nagyon van itt Budapest és környékén éhezés. Kezdünk beilleszkedni a nyugati típusú kultúrába és ezért nehéz új célokat találni, vagy újra fogalmazni magunkat. Többszáz éven keresztül nem ez volt a helyzet.
Volt időszak, amikor te is céltalannak érezted magad, vagy utólag ismerted fel, hogy addig céltalanul éltél?
Inkább utólag. De tulajdonképpen a színmű [Színház- és Filmművészeti Egyetem] annyira beszippantott. Ott nem is tudtam nagyon célokról beszélni. Ott sokkal inkább non-stop munka volt. A színmű előtt pedig még nagyon kamasz voltam. És a kamaszkor szerintem nem céltalan, hanem bolyongó vagy egyszerre bohém és bolyongó. De nem volt az, hogy évekig vagyok valamiben és az sodor el magával.
Szerinted hogyan lehet célra lelni?
A TedX-es előadásom erről szól, tulajdonképpen ugyanazt tudom elmondani. Szerintem le kell ülni nyugiban, és végig kell venni, hogy mikor voltam az életemben igazán boldog. Mik voltak azok a pillanatok, amik miatt érdemes volt megszületnem. Most itt vagyunk huszonpár évesen és mindenkinek van négy-öt ilyen dolog az életében. Nem több. Le lehet írni egy képletet, hogy az én életem ezeknek a történéseknek a mentén haladt, és ami a kettő között volt, az igazából annyira nem fontos. Szerintem ahhoz, hogy az ember célokat találjon, tulajdonképpen ezek a pillanatok és ezek a hangulatok a célok. De hogy ezeket felfejtsük, és megfejtsük mik a mi céljaink, ahhoz nagyon sok csendre van szükség, mert csak csendben tudunk a saját magunk mélyére is lemenni. Én ezért nem szeretem az okostelefonokat, mert minden csendet elvesznek. Most felületesen beszélek erről, de erre a kérdésre egy az egyben válasz a TedX-es előadásom. Tehát onnan akár CtrlC, CtrlV-zheted.
Honnan jött a gondolat, hogy színész szeretnél lenni?
Még most sem tudom, hogy színész szeretnék-e lenni. Egyszerűen hat rám a színház. Tehát amiket csinálunk, például a kis Vidnyánszkyval, meg itt a Vígben, azok általában még hatnak rám. Ha már nem fognak hatni, akkor már nem szeretnék színész lenni.
És akkor mi szeretnél lenni, mit szeretnél csinálni?
Azt, ami hat! Ami mindig hat.
És rád mi hat?
A színház! Jelenleg. De például az orvosok is nagyon komolyan hatnak, meg a szociális munkások és a tanárok. Egy hivatalban egyáltalán nem tudom elképzelni magam. Vagy banki dolgozóként. Az én világlátásomban ezek nem szükséges dolgok.
Azt is sokszor említetted már, hogy téged nem színészetre, hanem színházcsinálásra tanítottak. Ez mit jelent?
A színházcsináló azt jelenti, hogy mi csináljuk a fényt, mi rendezzük a darabot, mi írjuk a szövegkönyvet. De ennél sokkal komplexebb. A színész azt csinálja, amit mondanak neki. A színházcsináló pedig csinálja a színházat. Viszont színészként is tudsz színházcsináló lenni.
Vannak példaképeid, akikre igazán fölnézel?
Vannak. Mindenben más. Tehát ha azt nézem, hogy energiát fektetni valamibe és lemondani magamról valamiért, akkor Hegedűs D. Géza. Ha egy helyzet elemzéséről van szó, akkor Marton Tanár Úr. Ha alázatosság, akkor vannak növendékeim a Sztalker suliban, akiktől sokat tudok én is tanulni. Nagyon szeretem Böjte Csabát, ő például komoly példaképem. Szerintem sok jó magyar ember van. Bőven lehet válogatni a példaértékű emberek közül és én ennek nagyon örülök.
Jó hogy említetted a Sztalker sulit. Miből jött az ötlet, hogy a Sztalker csoporttal iskolát alapítotok?
Tulajdonképpen ez az első éve a Sztalker sulinak, de már majdnem négy évet tanítottam. A színház az én nézőpontomban egy olyan hely, ahol az ember el tud jutni az őszinteségének és a természetességének a legmagasabb fokára. És valami olyan önmegismerésre tehet szert, amire szinte sehol máshol. A négy év alatt sikerült kidolgoznom egy olyan módszert a kollégáimmal, ami hat ezekre a gyerekekre. De ez nem egy tukmálás és nem dogmáknak az agyba vésése, hanem szimplán a gyerekek a rávezetése arra, hogy ők igazából mit akarnak maguktól. Csak kicsit, mondjuk tíz százalékban színisuli, kilencvenben pedig egy önképző kör, önmagad megtalálásához vivő kör.
Ötvenen járnak hozzánk a suliba, minden vasárnap együtt vagyunk, de próbáljuk úgy csinálni, hogy mindennapos legyen a kommunikáció. Ezért sincs nekem nagyon szabadidőm, mert ezekre a gyerekekre szeretnék száz százalékban időt fordítani, mint hogyha a sajátjaim lennének. És azon túl, hogy ők nagyon sokat fejlődnek, mind színpadilag, mind emberileg szerintünk, ez a kis közösség is nagyon sokat tud fejlődni, hogyha figyelünk rájuk. Tulajdonképpen egy év alatt ezt az ötven gyereket, akik kicsit útvesztetten, magányosan jöttek be, úgy tudjuk elengedni, hogy egy ötven fős közösség tagjai.
Milyen foglalkozások vannak a suliban?
Főleg a tudatos jelenlét módszerét érintő foglalkozások, de azok, amik a legközelebb állnak az előadáshoz meg az egymásra figyeléshez. Sokat számít, hogy adod elő, amit előadsz, de legalább annyit számít, hogyan figyelsz a másikra, amikor színpadon vagy. Sokkal több a figyelés. És ez egy, a mai kultúrából kikopott kommunikációs módszer. Tulajdonképpen metakommunikáció, de figyelés rá a legegyszerűbb szó. Figyelni is tanítunk a tudatos jelenlét mellet és ez a kettő együtt valami kísértetiesen kiadja azt, amit a színművészetin is tanítanak.
Korábban volt szó a fiatalok céltalanságáról. A Sztalker suli és ti mennyiben segítetek célt találni a gyerekeknek?
Ők maguk konkretizálják a célt. És a céltalálás furcsa, félreérthető. Mert nem arról van szó, hogy valaki rájön, ő mondjuk orvos szeretne lenni, ez a célja. Hanem megváltozik kicsit a tér-idő. Ez is a tudatos jelenlét módszere, ami arról szól, hogy minden pillanat teljes érvényű legyen. Arról, hogy nem csak este hétkor vagy tizenegykor vagyok jelen, hanem minden pillanatban. Ez egy abszolút tanulható módszer, sőt, élvezetesen tanulható módszer. Egy szemléletmód-váltás, ami után az ember egészen más célokat fog keresni, mint addig.
Gondolom ehhez szükséges az, amit mondtál, hogy az ember megtalálja a csendjeit. Neked hogy van időd a csendjeidre?
Én esténként szoktam írni egy ’To do list’-et. Abban benne van, hogy itt csendben, magamban leszek, itt ezt fogom csinálni, itt fölhívom őt. Minden időpontot úgy írok a naptáromba, hogy az megváltoztatható legyen. Tehát például most azért interjúzunk, mert biztos, hogy itt vagyok, és nem tudom lemondani. De hogyha van egy interjú délután háromkor, én arra nagyon rágörcsölök előre, mert az egy fix dolog és nem mondhatom le. Nem tudom, hogy én akkor milyen passzban leszek. Mert lehet, hogy egyáltalán nem lesz kedvem. Szóval ezért próbálom úgy szervezni az életemet, hogy az előadásokon kívül mindig folyamatosan változtatható legyen és alakulhasson az én aktuális lelkiállapotomhoz.
Mennyire érzed azt, hogy külsőd miatt egy szépfiú karaktert húznak rád?
Én ezt nem érzem! Egy kicsit sem. Nemecsek Ernőt játszom, meg József Attilát és Miskint. Egyik sem szépfiú karakter. Színészileg nem vagyok szépfiú, az életben pedig engem sosem kérdeznek erről. Az egyetem utolsó évében játszottam két sorozatban ezt a karaktert. Az Egynyári kalandban meg a Csak színház és más semmiben. Ezeket pont abba is hagytam azért, hogy ne legyek én a szépfiú karakter. Más vagyok belül. Azóta egyetlen interjúmban és tévés szereplésemben sem találkoztam ezzel. Szóval most megleptél.
Kicsit elkanyarodnék. Egy Facebook posztodban a #metoo kapcsán azt írtad, „A mi színész generációnk Hisz.” Milyen ez a generáció? Miben különbözik az előzőktől?
Nem ismerem az előzőket. Csak a mienkről tudom, hogy egy nagyon szimpatikus, nagyon tenni akaró generáció. Én szoktam mondani, hogy nekem szociális munka a színház. Itt, a mostani Vígszínházas társulatban és a Sztalker csoportban egy-egy ember van, aki a színházat és a színészetet önmagában szereti. Mindenki más tenni akar a színházzal az emberekért. Nem tudom, hogy az előző generációk pontosan milyenek voltak, de azt tudom, hogy a miénk egy nagyon erős és egyáltalán nem pénzorientált, hanem a társadalomért tenni akaró generáció.
Miben tudtok tenni a társadalomért?
Például a Pál utcai fiúk előadással, aminek most van egy elég stabil százötvenezres rajongótábora, akiknek vissza tudtuk adni a grundélményt. Olyan gyerekeknek, akik életükben nem voltak már játszótéren sem, mert össze vannak kötve a telóval, tudtunk egy új alternatívát mutatni, közben megmentve a kultúránk egy elég fontos szeletét. De ez csak egy előadás. Ha sikerül jó előadást csinálni, az mindig változtat valamit a társadalomban. Most például csináljuk a zsebkönyv projektet. Szerintem ez is hatással lesz a társadalomra, mármint ezt remélem.
Milyen hatásokat vársz a Pokettől, attól a projekttől, amiben köztéri automatákból lehet zsebkönyveket venni?
A cél, hogy kis részben népszerűsítsük az olvasást, nagyobb részben viszont az, hogy az emberek, akik látják másnál ezeket a színes kis könyveket, azok tudjanak egymásról. Összenézzenek, és tudják, hogy mi egy olyan közösségnek vagyunk a tagjai, akik egy színesebb várost képzelnek el. Lelki színekben is, meg egymásra figyelésben is. Mi azt reméljük Grecsó Krisztiánnal, akivel csináljuk ezt a projektet, hogy ez lesz a hatása.
Egyetlen kérdésem maradt csak. Bántál meg valamit az életedben?
Sok dolog van, de ezek magánéleti dolgok. Azokról nem szívesen beszélek. Ugyanakkor nagyon hiszek abban, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. Ezt sokszor, sok helyzetben mondom magamnak. Például, ha korábban nem írom le azt, amit Marton Lászlóról gondolok, ami miatt egyébként a mai napig támadnak rengetegen, akkor azt nagyon megbántam volna. Mert úgy szeretem, mintha az apukám lenne, bármit is csinált. Én sosem megvédeni akartam, mert bűn, amit tett, csak nagyon hiszek a megbocsátás intézményében. Akárki, akármit tesz, szerintem képesnek kell lennünk megbocsátani és erről kommunikálni. Szóval azt igazán megbántam volna, és nagyon örülök, hogy megtettem.
(Vecsei H. Miklós a következőket írta közösségi oldalára: „… kötelességemnek tartom elmondani, hogy Marton Tanár Úr a mesterem, és több százan vagyunk, akik emberségünket, a színházba vetett hitünket és hivatástudatunkat köszönhetjük neki. Nem célom megvédeni őt a fájdalmas vádakkal szemben, de az ellene egyre növekvő indulat megszólalásra késztet. Félek, hogy a történések túl fognak mutatni a jó-ügyön, és a gyűlölet rombolni kezd, tönkre tehet teljes életeket, valamint a színházi életet magát. Ez nem szabad, hogy megtörténjen.”)
Az interjút készítette: Végh Veronika
Képek: www.instagram.com/vecseimh/, www.facebook.com/vecsihmiklos