A koncentrációs táborokat orvosként átélő Szűcs László Létszámellenőrzés című emlékirataiban olvashatjuk: “Találkoztunk egy furcsa figurával. Nem volt hajlandó elárulni a nevét, odajött hozzánk, magyarul beszélt, láttuk, hogy ő is zsidó, hiszen tábori uniformisban volt, annyit mondott, hogy Miklósnak hívják. Bármit kérdeztünk, mindig azt mondta, hogy nem mondhat semmit, majd ha vége lesz ennek az egésznek, akkor majd hallani fog róla a világ. Aztán véget ér a háború és 1945. május 6-án este azt mondják neki, hogy te, akit mi magunk között úgy szólítottunk, hogy a „Világmegváltó Miklós”, meg „A rejtélyes Miklós”, akkor mondd meg végre, ki vagy te. Ekkor feláll a volt deportált és az első felszabadult estén azt mondja, én voltam az auschwitzi táborban Dr. Mengele boncolóorvosa. Aztán néma csend lett.” – kezdte a beszélgetést Vági Zoltán, aki nemcsak a könyv szerkesztője, hanem a Saul fia című film szakértője is volt egyben.
Október 10-én, az ELTE Média Tanszéke adott otthont egy kerekasztal-beszélgetésnek, “Személyes történelem” címmel. A Magvető Könyvkiadó és a tanszék közös eseményén (amely egy sorozat első darabja) György Péter esztéta és Vági Zoltán történész beszélgetett az orvosról, a fogolyról, a korszellemről, és a történeti háttérről, amiben a mű keletkezett.
Dr. Nyiszli Miklós egyedülálló memoárját több mint 10 nyelvre fordították le, itthoni kiadására pedig részben Kertész Imre kérésére került sor. A Magvető gondozásában megjelent új kiadása Vági Zoltán előszavával, magyarázó jegyzeteivel és lábjegyzetekkel bővült. György Péter elmondta, a mű kétségkívül egy komoly és tiszteletreméltó tudományos munka. Egy olyan embernek az emlékműve, akinek egész életét kísértette és elkerülhetetlenül meghatározta az a tény, amely tulajdonképpen a könyv címe is egyben: Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban. Május 6-a estéjén azonban senki nem tudta, ki az a Dr. Mengele. Azóta, ha belegondolunk, ki az egyik leggyakrabban emlegetett háborús bűnös, Mengele neve biztosan felmerül. Ahogyan Vági Zoltán fogalmazott: „A magyar túlélő populációban Dr. Mengele, hogy úgy mondjam egy negatív ikon, akinek személyéről és tetteiről a táborok felszabadításakor a világ még semmit sem tud.” Dr. Mengele 1945 januárjában ugyanis sikeresen elmenekül Auschwitzból, több kísérleti dokumentum és feljegyzés birtokában. S habár egész életét végigkísérte a bujkálás, tetteiért különösebb megtorlás nélkül halt meg Wolfgang Gerhard álnéven, 1979-ben.
„Ne felejtsük el, Ő csak egy kis porszem volt a gépezetben. Horst Fischer vagy épp Dr. Schumann szintén hasonló borzalmas tetteket hajtottak végre a foglyokon. De még sorolhatnám a neveket…” – mondja Vági Zoltán. Valamiért a halál angyala azonban Dr. Mengele lett. A történész szerint ennek valószínűleg azaz oka, hogy a doktornak volt egy fogadott ”beosztottja” ez a bizonyos Nyiszli Miklós, az erdélyi orvos, aki egyedülálló bátorságról tett tanúbizonyságot azzal, hogy a háború végét követően rögtön papírra vetette azt a poklot, amit átélt.
„Áltudós” – írja Nyiszli. Vági Zoltán azonban kifejti, hogy abban az időben, mikor Mengele ezeket a kísérleteket csinálta, nézeteivel egyáltalán nem volt egyedül, sőt. Kollégái, a német orvosi tudományos elit a 30-as évektől kezdve – páran már jóval korábban – támogatják a fajnemesítési irányzatot, amely ideológia a korabeli politikából fakad és rengeteg állami támogatást is kap. Mengele például a Kaiser-Wilhelm-Instituts für Anthropologie ösztöndíjasaként került Auschwitzba, ahol fizetést is kapott az elvégzett munkáért. „Tudományos félistenné akart válni” – mondja Vági.
„Úgy is fogalmazhatnánk, Mengele az úgymond ”áltudományos kísérletek katedrálisában” egy kis történet csupán. Szinte az egész német orvosi elit megúszta mindezt egy perrel vagy különösebb büntetés nélkül a háború után. Erre konkrét példa az a bécsi professzor, aki az 1930-as években részt vett az eutanázia kísérletekben (és gyilkosságokban). Az ő tanszékén a polcokon sorakoztak azon preparátumok, amelyek zsidók, nem zsidók, szellemi és testi fogyatékosok maradványait tartalmazták – ez egészen az 1980-as évek végéig senkinek nem tűnt fel vagy senkit nem érdekelt, amikor is egy persorozat keretében végül levették a preparátumokat.” – fejti ki Vági Zoltán. Tehát nem csupán Mengele volt itt a rosszfiú, hanem az egész korszellem minősítette azt tudományosan követendőnek, amire most mi azt mondjuk, hogy áltudományos. Dr. Nyiszli Miklós írásával azért vált naggyá, mert a maga korában felismerte és le is írta azt. Vági megjegyzi: „Dr. Mengele sem került bíróság elé. Ha így lett volna, akkor valószínűleg Nyiszli lett volna a koronatanú és a vallomása az egész német orvosi elitet magával rántotta volna. Szóval sajnos beláthatjuk, hogy hatalmas szerencséjük volt.
Nyiszli művében igyekszik tudományosan, szinte kívülállóként írni, objektív hangnemet megütni. Úgy akar írni, mint ”csak” az orvos – de ez Auschwitz túlélése után képtelenség. „Hosszú oldalakon keresztül olvashatunk nyers, már-már gyomorforgató orvosi leírásokat, amelyekről néha azaz érzésünk támadhat, hogy Nyiszli ezt élvezi. Persze nem az igazságtalan és példátlan brutalitás és mészárlást, amibe belekényszerülten vett részt. Hanem azt, hogy ebben a felfoghatatlan káoszban, ebben a teljesen értelmetlen munkában egy kis rációt talál: orvosként létezik a krematóriumban és nem csupán egy szám. Egy kicsit visszakapott abból, amit elvettek tőle a kapuknál, az emberi mivoltát, önmaga egy darabját.” – fogalmaz Vági.
György Péter szerint rendkívüli írói feladatát bizonyítja, hogy olyan dolgot kellett leírnia, ami a korábbi időkre nézve példátlan, hiszen ép elmével hogyan lehet leírni valamit, ami leírhatatlan. „»2 millió ártatlan embert kísértek szemeim a gázkamrákig.« Ezt a mondatot nem írta le előtte senki.” – emeli ki. Mindemellett ez a könyv az első, amely beszél a Sonderkommandóról, mint jelenségről. Birkenauban 900-an dolgoztak Sonderkommandósként és körülbelül 10%-uk élte túl. A németek a háború végét érezve, még 1945 januárjában is nagyon ügyeltek rá, hogy eltüntessenek mindent, ami bizonyíthatja a gázkamrák létezését, levelezéseket, kísérleti mintákat égettek el, hogy a legkisebb bizonyíték se utaljon arra a – György Péter szavaival élve – „indusztriális pokolra”, amelyet létrehoztak. Különösen ügyelve a Sonderkommandósokra. Vági Zoltán megjegyzi: „A németeknek az volt a fixa ideájuk, hogy ha elégetik a papírokat és megölik a Sonderkommendósokat, akkor majd senki nem fogja észrevenni, hogy eltűnt hatmillió ember. Ez teljesen nonszensz illúzió, ez ostobaság.”
Felmerül a kérdés, hogy annak ellenére, hogy kevesen élték túl a gázkamrák borzalmait, a felszabadulás után miért csak Nyiszli hangját halljuk ilyen formában, ennyire rövid időn belül. „Egy Leon Cohen nevű görög fogoly fogászként dolgozott a haláltáborban – Ő a felszabadulás után saját bevallása szerint évekig képtelen volt jól aludni, mert vagy a volt épület liftjének hangját vélte hallani, vagy a foglyok ordítását – ilyen lelkiállapotban pedig különösen nehéz tollat ragadni és írni. Inkább nem akarsz emlékezni semmire – ahogyan sokan nem is akartak.” – mondja Vági.
Dr. Nyiszli Miklós miért nyílt meg mégis? Vági Zoltán szerint valamiféle terápia lehetett számára, talán azt remélve, ha papírra kerül, a szörnyű emlékek súlya talán egy kicsit könnyebb lesz élete hátralévő részében. Akárhogy is, mára a memoár a 20. század egyik legfontosabb tanúvallomása, annak ellenére, hogy – György Péter szavaival élve – „végtelenül nyugtalanná tesz.”
Hantó Fruzsina